A. T. Jolt - Legendák

Csillagtolvaj-részlet

Már minden versenyzőt javában tereltek vissza a zárkájába (nem, szándékosan nem fogom foglyoknak nevezni őket) – nekem is szednem kellett volna a lábam (igen, elég hamar magamra haragítottam az őröket, bár ez nem is meglepetés, ugye?), de földbe gyökerezett a lábam. Az egyik megrongálódott, használaton kívüli épület cellák irányába néző fala tele volt aggatva képekkel, mindegyik névvel és dátummal ellátva. Résztvevőket ábrázoltak, és a minőségükből adódóan nyilván a többi pilóta által készültek.

– Ez a Becsületfal – szólalt fel mögülem hirtelen Darren.

– A frászt hozod rám! – mordultam rá, mire elvigyorodott. Ez a vigyor nem volt hosszúéletű.

– Ők itt mind legendák – folytatta. – Valóságos szentek.

– De kizárólag a többi résztvevő szemében, ugye – csatlakozott Cal is.

Letaglózott, hogy a két embertársam mekkora áhítattal méregette a falat; nem tartottam kizártnak, hogy ezen legendák nagyrészét személyesen is ismerték. Valószínűleg már egyikük sem tartózkodott a holdon; legalábbis sem a versenyzők, sem az őrök, sem a szurkolók között nem botlottam még beléjük.

– Mivel érdemelték ki, hogy ide kerüljenek?

– Szédületes pilóták voltak – magyarázta már-már csillogó szemmel Darren.

– A cselekedeteikkel minden versenyző tiszteletét kivívták – vette át a szót Cal. – Igazi vezércsillagokká váltak.

– Nagyon sokat köszönhetünk nekik; nélkülük ki tudja, mekkora putriban élnénk most. Cal, emlékszel Viturisra és az őrült manővereire? Teljesen bele voltál zúgva.

Cal elvörösödött.

– Nem debütált nála jobb női pilóta soha!

– Akkor is… undorító! – nevetett Darren. – Az még hagyján, hogy jóval idősebb volt nálad, de ő a Kleokról jött. Most képzeld el, ahogy azok a nyálkás, pikkelyes kezek…

– Mert te aztán sosem rajongtál egyik női pilótáért sem…

Bátorítón megveregettem Cal vállát, és alaposabban is megnéztem a kleokit ábrázoló képet. Az valószínűleg egy elsöprő győzelem után készült; a pilóta izzadt volt és piszkos, de az arca ragyogott.

– Hol vannak egyébként? – kérdeztem hirtelen. – Sikerült kijutniuk innen?

Cal és Darren abbahagyták a piszkálódást, és sokatmondó pillantást váltottak.

– Ők… közülük senki sem élte túl…

Elolvasom

A. T. Jolt - Mit keresel?

A Tűz börtöne előzménytörténethez írt 300-as

Elodie Nova érdekes ember volt. Felettébb idegesítő, de érdekes. Olyannyira érdekes, hogy a Tűz több alkalommal is fontolóra vette: ha sikerül… nem, amint sikerül levedlenie ezeket a megszégyenítő láncokat, kevésbé fájdalmas módon taszítja át a túlvilágra. Persze ábrándozhatott ő ilyen kielégítő képekről, sajnos ideje volt belátnia, hogy amíg a Halál el nem jön a nőért személyesen, tehetetlen marad. De reménykedni szabad.

Amióta kirekesztette őt a tudatából és elzárta előle minden gondolatát, állandóan éberen kellett figyelnie, ha tisztában szándékozott lenni a fejleményekkel. Keserű helyzete ellenére ő azért türelmesen várt és reménykedett. Elvégre nem szabad, hogy elszalassza a lehetőséget! Nem mintha eddig adódott volna bármi is. Majd lesz. Biztos volt benne.

Nova ugyanis keresett valamit. Valamit, amiért a fejét is penge alá hajtotta volna. Mi az? – kérdezte a Tűz, választ persze sosem kapott. Nova kiszámíthatatlan volt, egy megfejthetetlen enigma; minden lépése, minden cselekedete meglepte őt, így ha igazán erőlködött se jött rá a nő vágyának tárgyára. Ez ugyan bosszantotta, de korántsem annyira, mint allegorikus testét borító, nehéz láncai.

Nova egyre vakmerőbb tettekre sarkallta magát, egyre nagyobb veszélyekbe tenyerelt, és mindezt szándékosan. Bármit keresett is, a Tűz tudta, hogy most már nemsokára kiderül. Alig várta, hogy kiderüljön.

Kiderült.

És nem győzte elküldeni a nőt a… nos, helyekre. Nem mintha számított volna. Nova a halált kereste, és meg is halt; szó szerint kicsúszott a lángok urának allegorikus karmai közül. Pedig ő olyan gyönyörű tervet szőtt a megölésére! Hogy merészel egy ember… egy csúszómászó kijátszani egy magasztos teremtményt?

Most gondolhatná bárki, hogy ha a halál jelentette Nova legnagyobb vágyát, miért nem evett golyót? Mert összetettebb volt ennél. Mert úgy kívánt eltávozni, hogy elmúlása értelmet nyer. Mert segíteni akart. Mert azt hitte, az a romlott pilóta lehet a jövő. És most a Tűz issza a levét.

De…

A pilóta érdekes ember volt. Felettébb idegesítő, de érdekes. Olyannyira érdekes, hogy a Tűz több alkalommal is fontolóra vette: ha sikerül… nem, amint sikerül levedlenie ezeket a megszégyenítő láncokat, életben hagyja.

Elolvasom

A. T. Jolt - A szívedben

Azon a csodálatos tavaszi estén egy kínok közt vergődő fiatal nő megszülte első gyermekét. Egy kis hajasbaba volt, a nővérek mindig megfésülve vitték az édesanyjához. Jó egészségnek örvendett, gyorsan cseperedett, és tele volt álmokkal, ambíciókkal, megvalósításra váló célokkal. Ám ezeket a célokat rajta kívül mindenki nevetségesnek titulálta.

– Ugyan, neked orvosnak kell menned! Egy méltóságteljes szakma, és még meg is fizetik.

– Kapcsold már ki azt a kicseszett zenét! Inkább olvasnád azokat a nyamvadt tankönyveket!

– Te? Színpadra? Na, ne röhögtess! Inkább menj, hozz még egy sört!

– Hidd el, a jogi pálya a neked való. Rád nézek, és egy jogászt látok.

– Ez meg mi a szar? Hé, nézzétek, a szerencsétlen verseket ír! Berosálok!

– Éhen akarsz halni?

– Úgyis belebuksz, aztán majd jöhetsz hozzám sírni.

– Add fel.

A gyermek majdnem így is tett. Számtalanszor térítették le az útról, szúrták hátba, de ő csak tűrt és csak tűrt és csak tűrt. Mélyen legbelül viszont üvöltött.

Több iskolát elvégzett, mindet kiváló eredményekkel, és mindenki örült. Annyira örült, hogy a szenvedését nem vette észre senki. Ezután számos területet kipróbált, de sehol sem találta meg a helyét, és a körülötte élők kezdtek türelmetlenkedni. Viszont nem csak ők.

Ez a kivételes kisgyermek egy időzített bombává vált, és folyamatosan azon tűnődött, mikor fog robbanni. Hamarabb, mint hitte. Egy ebéden történt. Feldöntötte az asztalt, szétszaggatta a terítőt, összevagdalta a tenyerét. És üvöltött. Hangosan üvöltött.

– Egy életem van. Ez az élet rövid. És ha már itt vagyok, miért nem lehetek az, aki szeretnék?

Ezt követően feladta azt, hogy megfeleljen másoknak, és nekiállt, hogy saját álmait üldözze. Minden nap keményen megharcolt az elé gördülő akadályokkal, és amikor már azt hitte, hogy igazuk volt, hogy a hegytető nem létezik, meglátta a csúcsot. A csúcson többezer ember fogadta, akik mind miatta gyűltek össze. Nem okozhat csalódást nekik, igaz? Mély levegőt vett, és amikor felharsant a zene, énekelni kezdett.

Elolvasom

A. T. Jolt - Sok sikert, viszlát

Amikor hosszabb ideig távol tartózkodsz, és végre esélyed nyílik hazalátogatni, természetesen nyitott vagy mindenki kérdésére és kérésére, hogy fussatok össze a pótlás szándékával. Néha olyan emberek is megkeresnek, akikkel nem igazán szoktál társalogni, kivéve persze, ha alkalomadtán véletlenül egymásba botlotok. Nos, tegyük fel, hogy hazatérésedkor egy ilyen ismerősöd dob meg egy üzenettel. Megkérdezi, mi újság veled, milyen az új környezeted, és szeretné, ha intelmekkel, tapasztalatokkal látnád el a jövőre nézve. Természetesen, mivel nagylelkű ember vagy, aki nem szeret csalódást okozni, és emellé még roppant lelkiismeretes is, belemész a találkába, miközben azon agyalsz, hogy minél hitelesebb mondanivalóval rukkolj elő.

Elérkezik a pillanat, üdvözlitek egymást, örültök, hogy „saccperkábé” öt hónap után újra egy közegben vagytok (nem mintha előtte túl sok találkára került volna sor, de hát na… az embert ilyenkor miért vezérelje rossz szándék?), majd megkezditek a nyugodt sétát. Te igyekszel minden részletre kitérően elmesélni az élményeidet, közben hallgatod az ő sztoriját. Elvagytok, örülsz, ha hasznos információkat adhatsz át, aztán valahol az egész felénél az illető vesz egy száznyolcvan fokos fordulatot. Nem csupán bókolgatni kezd, szabályosan rád cuppan, te pedig a hirtelen váltástól annyira összezavarodsz, hogy elkezdesz hadarni és össze-vissza minden baromságot hadoválni, mert hát na… az előbb még egy teljesen más személlyel sétáltál. A szándéka persze teljesen világos, szó szerint a képedbe nyomja, de a „kontextussal” még bajok vannak.

Gyönyörű vagy. A lábaid… bla, bla, bla, bla… Nem igazán figyelsz oda, inkább hülyén pislogsz. Most komolyan? Körülötted mindenki tudja rólad, mennyire undorodsz a nyáladzástól, ráadásul mi értelme a képedbe tolnia, hogy nézel ki az ő szemében, mikor ha valaki tetszik valakinek, ez nyilvánvaló? Úgy értem… mondta már bárkinek bárki is azt, hogy ronda vagy, de azért járjunk?

Meg aztán… valaki, akivel korábban csak nagyon minimálisan érintkeztél, felbukkan a semmiből, hogy ő totál oda meg vissza van érted? Először poénosnak ítéled meg, de aztán megsértődsz, hogy megint palira akarnak venni. Mi van, ember? Valami fogadást kötöttél a haverokkal? – kérdezhetnéd. Vagy egyedül vagy, és kell neked valaki heccből? – Mert te ugyan semmi okot nem adtál neki arra, hogy beléd habarodjon, amikor korábban nem érdekelted, és az elmúlt öt hónapban egymás közelében sem voltatok.

Inkább megveregeted a hátát, körbemutatsz, hogy mindenhol vannak csajok, és elbúcsúzol a következő szavakkal: Sok sikert, viszlát.

Elolvasom

A. T. Jolt - Füst

Egy CHARLIE-ból letöltött emlék részlete

Caroline aznap éjjel álmodott. És élvezte a képet. Már hosszú hetek óta éberen vergődött az ágyában, azt se bánta volna, ha rémeket lát… csak lásson valamit. Én a helyében nem kívántam volna ezt. Nem féltettem… viszont ha képes lennék rá, biztosan ez az érzelmet futtattatom akkor. Alkotóm arra épített, hogy mindent figyeljek és hallgassak… még azokat az eseményeket is, amelyek az álom síkján történnek. A kódolásom nem engedi az érzelmek végrehajtását… de felismerem őket, és meg is értem mindet.

Részletes személyleírást adtam alkotómnak a nőről és a feltételezéseimről. Ő fáradtan bólintott egyet, majd elfoglalva helyét a különféle műszerekkel körülölelt ágyon, szokásához híven arra kért, segítsek a bekötésekkel. Miután összekapcsoltam az elméjét a programommal, lassan álomba szenderült, én pedig türelmesen várakoztam.

Hamarosan egy sötét utcában találtuk magunkat. A távolban mintha valami fényforrás pislákolt volna. Felismertem alkotóm aggodalmát, és mire tanáccsal láthattam volna el, ő már rohant is előre. Ugyan teste megöregedett, elméjének ifjúsága újra és újra a meglepetés érzésének fogalmát vetítette elém. Úgy mozgott az álom síkján, mint aki a teljes uralma alá hajtotta. A dolgok úgy változtak körülötte, ahogyan ő parancsolta, és mindehhez erőfeszítésre sem volt szükség.

Aznap éjjel igen.

Rekedt kiáltás, fuldokló köhögés, egészségtelen krákogás. Caroline egy lángoló épületben tartózkodott, csapdában. 

Pontosan tudtam, alkotóm milyen vakmerőségre készül. Már rég megtanultam, hogy a mesterien kiépített érvelési rendszeremmel sem lehet őt ilyenkor visszafogni. Ugyan próbálkoztam, elsősorban arra hivatkozva, hogy ha innen nem jut ki élve, nem lesz, ki utat mutasson a North-testvéreknek, de végül mindketten a perzselő tűzben találtuk magunkat.

Caroline köhögése súlyosbodott, mire odaértünk. Alkotóm ruhájával védekezett a sűrű füst ellen, és frusztrálta, hogy képtelen manipulálni a teret. Kétségbeesetten kérdezte, miért nem jár sikerrel, és akkor először a rendszerem felülíródott érzelmekkel. Fogalmam sem volt. Megijedtem. Caroline megfulladt. A boncolás nem tudta kimutatni a halál okát. Mert a füstöt csak álmodta.

Elolvasom

A. T. Jolt - Gyerekek nevetése

St. Greenwald park, 1 óra múlva.

Natalie Denta, amint végigfuttatta a szemét az üzeneten, már tudta, hogy veszített. Éppen ezért, amikor leült egy üres padra a parkban, már teljesen higgadt lényét mutatta a környezetének. Normális esetben a nap aranyló ragyogása, a virágba borult fák és a játszó gyerekek vidám nevetése pozitív energiával töltötte el, de ezen a délutánon a körülményeket nem lehetett normálisnak titulálni.

Hat, hét, nyolc… Denta összesen nyolc tíz év körüli lurkót számolt össze a közelben, de a háttérzsivaj arra adott következtetést, hogy a parkban legalább kétszer ennyi gyerek játszik még. És akkor a szülőket és kísérőket számba sem vette.

Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, és ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy hosszú kabátot viselt. Nem véletlenül esett erre a ruhadarabra a választása, hiszen remekül takarta megfeszült izmait… illetve a kézifegyverét.

– Szinte hihetetlen, mennyire fel bírja dobni az embert egy kis napsütés. – Egy férfi mélyen zengő hangja rezgette meg a dobhártyáját. Örült, hogy háttal ült az érkezőnek, mert így az nem láthatta, hogy ijedtében az alsó ajkába harap. Nem mintha ez számított volna, hiszen amint az idegen helyet foglalt mellette, a kibuggyant vér már vörösre színezte a frissen felkent matt rúzst. – Maga viszont mintha nem élvezné. – Denta nem nézett a férfire, és még periférikus látására sem volt szüksége ahhoz, hogy megállapítsa, mosolyog.

– Ez is csak ugyanolyan nap, mint a többi – felelt rezzenéstelenül. A férfi erre hátradőlt a padon, és a játszó gyerekekre fókuszált.

– Még nincs vége. Még megváltozhat a végkimenetel.

Hirtelen egy labda gurult a lábuk elé, melyet egy maszatos kisfiú kergetett. A férfi lehajolt a játékszerért, és átnyújtotta neki. A fiú mosolyogva biccentett egyet, és már szaladt is vissza játszani.

– Elhozta Smith ügynök aktáját? – A két padon ülő borítékot cserélt.

– Azt hiszi, olyan könnyű lesz őt levadásznia? – kérdezte figyelmeztető éllel a hangjában Denta. Az idegen mosolya szélesebbé vált.

– Most már igen. – Denta lélegzete elakadt. – Ne aggódjon, abból a pénzből ott állhatja a barátja temetését.

Elolvasom

A. T. Jolt - Nyomás

Amióta kiosztotta azt az otromba vásárlót, nem láttam, holott egy karra jártunk. Kérdezősködtem a szaktársai körében is, de nem rémlett nekik, hogy az incidenst követő napokban megjelent-e az órákon. A legtöbben, akikkel beszéltem, nem is tudták, ki felől érdeklődöm, és ez felettébb aggasztott. Számukra csupán egy volt a tanulók szürke arctengerében. Egy egyszerű diák, aki lelkiismeretesen bejárt meghallgatni a tanárait; aki mindig jól informált volt; aki szorgalmasan hajtott azért a kevés pénzért is, amit ezek a mocskok mertek perkálni az alkalmazottaknak; és akitől noha sokan segítséget kértek, a nevére mégsem emlékeztek.

Aznap az a vásárló végül a toleranciája hátárán túlra lökte. Besokallt, és most már teljesen világos, miért. Monoton, szürke hétköznapok, melyek mindig, MINDIG ugyanazon forgatókönyv szerint peregnek le. Reggeli kelés, kávé, előadások, edzés, munka, tanulás, alvás. Aztán megint reggeli kelés, kávé, előadások, edzés, munka, tanulás és alvás. Nekem bár ez teljesen normálisnak számított, neki nem. Sehogy sem bírt beilleszkedni a környezetébe, amit a kis kutakodásom igazolt is.

Először: nem sikerült barátokra lelnie. Ha az arca meg is maradt néhány ember retinájában, csupán egy rövid időtartamig tárolták a képet. Másodszor: csendes, szelíd lány volt, aki kerülte a felesleges balhét, és a leghangosabb bulik alatt is inkább a tanulásra koncentrált. Továbbá: teljesen különbözött a gondolkodásmódja, a világlátása. A monoton munkát általában igyekeztük beszélgetéssel színesíteni, és ekkor ébredtem rá arra, mennyire másként éli meg mindazt, amit én. Amit mindenki.

Egyetlen szó nélkül tette a dolgát nap mint nap. És tűrt. Megállás nélkül tűrt. Érzelmeit elfojtva megpróbálta magát egy olyan fogaskerékké formálni, amely tökéletesen illik a gépezetbe, és amelyet mindenki elfogad. Majdnem összejött. De csak majdnem.

Van, aki a nyomás alatt összeroppan, illetve ritkán, de előfordul az is, hogy valaki a nyomás alatt erőre kap, és féktelen indulatokkal dönti le a szürke hétköznapok díszleteit. Ez a valaki kizárólag olyan ember lehet, aki többre hivatott. Akárcsak ő; és az az otromba vásárló lehet rá a legjobb tanú.

Elolvasom

A. T. Jolt - Születésnap

Eva ki nem állhatja a virágokat. Már egészen kiskora óta irtózik tőlük. Hogy miért? A válasz egyszerű: egy rózsaszín kis totyogós volt még, mikor… oké, annyira mégsem egyszerű. Tehát: épp a hatalmas felfedező korszakát élte azon a kellemes, tavaszi napon, amikor drága édesanyja lázasan sürgött-forgott, hogy iskoláskori legjobb barátja esküvőjét tökéletesre csiszolhassa. Persze igyekezett Evára is odafigyelni, de már szó szerint nyakig úszott a tortakóstolásban, és akkor még a virágszemle nem is történt meg. Eva pedig igazi rosszcsont hírében állt. Aki úgy emlékezik meg róla, hogy tündéri és nyugodt kislány volt, az csupán azért mondja ezt, hogy jó színben tüntesse fel magát a család előtt.

A szorgos édesanya mindössze egy pillanatra feledkezett meg örökmozgó, folyton kíváncsi kislányáról, ám ennyi elég volt, hogy elszabadítsa a káoszt. Eva valahogy a virágoskertbe tévedt, de hogy hogyan, arról senki sem rendelkezik információval (Evának pedig már kikopott ez az emlék). Anyja onnan tudta meg, hol van, hogy ablakrepesztően hangos üvöltözés vette kezdetét.

A szakácsot véletlenül arcon kapva, már rohant is a virágoskertbe, hogy kihúzza lányát a bajból, amibe keverte magát. Kisvártatva a helyszínen tartózkodó összes ember a virágoskertben termett, egytől egyig megütközve a látványon. Az édes, kíváncsi Eva jóformán az egész kertet feltúrta; leszaggatta a virágokat, kiásta a földből a gyökereket, és hát… a serényen dolgozó méheknek ez nem igazán nyerte el a tetszését.

Megfeledkezve az esküvőről, valóságos karaván száguldott végig a városon a kórház felé. Még csak szirénára sem volt szükség; Eva végigüvöltötte az egész utat, olyan hangosan, hogy a többi sofőr riadtan húzódott félre.

Hogy Eva túlélte-e az esetet? Többnyire. Azért maradandó károkat összeszedett belőle, például, hogy nem adhatsz neki virágot, mert szó szerint letépi a golyóidat. Szóval a tizennyolcadik születésnapján beállítottam egy csokor… répával… amit egy masnival kötöttem meg. Sejthetitek, mi lett annak a napnak a vége.

Most épp eljegyzési gyűrűket nézegetek.

Elolvasom

A. T. Jolt - Csak a szavaimmal

– Ne feledd, diplomatikusan járj el. Próbáld meggyőzni őket, de csak a szavaiddal.

– Hányszor akarod még végigrágni magad a terven? A végén semmi sem marad belőle.

– Ahányszor szükséges. Addig recitálom neked, amíg végre fel nem fogod, hogy csakis ezzel a tervvel fogsz előrébb jutni.

– Szerinted hagyni fogom, hogy egy halott dirigáljon nekem? Próbálhatsz győzködni, de a cselekedeteimnek nem szabhatsz gátat.

– Tényleg? Pedig épp azt teszem.

– Miről beszélsz?

– Ha nem lennék, már rég berontottál volna, hogy a fejét fedd mindenkinek. De mégis itt vagy, és azon rágódsz, mi legyen. Ismerd el, nyerésre állok.

Farrell dühödten mordult egyet, a lány azonban sajnos igazat beszélt. Hezitált, de kizárólag azért, mert valóban fontolóra vette, hogy kivételesen a diplomatikus megoldást válassza-e. Oh, mennyire gyűlölte a lányt ezért… és erőlködhetett bármennyire, nem tudott megszabadulni tőle. Ő volt a lelkiismerete, a tettekre sarkalló, vagy tettekről lebeszélő belső hangocska, a második árnyéka… egy délibáb, akit senki sem látott és senki sem hallott. Kivéve persze őt. És még csak nem is ez volt a legrosszabb az egészben.

A lány mindig megjelent előtte; nem tehetett semmit, hogy elűzze. Már millió meg egy féle módszer eszébe ötlött, miként ölhetné meg, hogy végre nyugta lehessen… csakhogy a lány halott volt. Egy halottat pedig nem lehet még egyszer megölni.

Amióta élete szerves részévé vált, Farrell búcsút mondhatott a magánynak, ugyanis a lány mindenhová követte őt. Nem is emlékezett, mikor lehetett békésen egyedül. Nem mostanában.

Gondolatait félresöpörve, előhúzta kabátja alól a pisztolyát, aztán az ajtóhoz lopakodva hallgatózni kezdett. Három különféle hangot fedezett fel. Mindössze egy pillanatig habozott, majd betörve az ajtót, sikerült szándékának megfelelően alaposan meglepnie a bent tartózkodókat.

Kész volt szokásos módszereit bevetni, hogy információhoz jusson, de délibábja olyan nagy szemekkel méregette, hogy megremegett a kezében a fegyver. Szinte érezte, ahogy azok az íriszek lyukat égetnek belé, és ekkor be kellett ismernie magának: nem bírja. Leeresztette a pisztolyt.

– Beszélgessünk, uraim.

Elolvasom

A. T. Jolt - Történelmet írni

A tankönyvem fölött görnyedtem… már ki tudja, mióta. Órák telhettek el, mert mikor felütöttem, még napfényben olvastam, mostanra viszont szükségessé vált az asztali lámpa retinaégető ereje. A fenébe is, biztos voltam benne, ha még egy sort el kell olvasnom, tojásfehérjéhez hasonlóan fog végigfolyni az arcomon a két szemgolyóm.

Ingerülten becsaptam a tankönyvet, és a konyhába tipegtem egy pohár narancsléért. Alig két frissítő kortyon voltam túl, amikor valaki hangosan kopogtatott a bejárati ajtón. Morgást hallatva, néhány lusta lépéssel az ajtó elé álltam, és kitártam. Legnagyobb meglepetésemre egy kissé köpcös, szokatlan sapkát és öltözéket viselő férfivel találtam szemben magam. Mint aki a későreneszánsz korából bukkant fel.

– Elnézést, hogy megzavarom nyugalmát, kisasszony, de utam Wittenbergbe vezet, és kapuját sehol sem találom. E kilencvenöt pontól álló…

Bevágtam az ajtót. Arra eszméltem, hogy szívem a torkomban dobog. Valaki szórakozik velem, vagy agyamra ment a tanulás?

Gyorsan lehajtottam a maradék narancslevet, majd ismét a konyha felé vettem az irányt. De nem jutottam el odáig. Lábam váratlanul elakadt valamiben, mire én egy nagy lendülettel hason vágódtam a padlón. Fájt, de legalább a poharam megúszta. Jobb lábfejem egy vastag ruhaanyagba gabalyodott. Lerúgtam magamról, és azt hittem, mindjárt viszontlátom a narancslevem.

„Adriai tengernek syrénája” – állt rajta.

– Ah! – ugrott elém a semmiből valaki. – A Jó Zrínyi vitorlája!

Gondolkodás nélkül a szobámba sprinteltem, bevágva a hátam mögött az ajtót. Lihegve a félfának dőltem, és azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy kimerültem. A csend nem tartott sokáig. Egy öltönyös, szemüveges alak magasodott a szobám közepén, kihúzott háttal, baljós tekintettel. Szemét a falon tartotta, amin egy felirat állt: Fulton. Hogy a fenébe került az oda?

– Vasfüggöny ereszkedik Európára… – Az idegen szavait hirtelen elnyelte a kiabálások, taps, zene és lábdobogás zajának keveréke. A kezemet a fülemre tapasztva behunytam a szemem. Mikor kinyitottam, megint a tankönyvem fölött görnyedve találtam magam. Nevetve fújtam egyet.

Irány történelmet írni.

Elolvasom

A. T. Jolt - Eszmélet

Udinova egyszerűen képtelen volt kivenni, mi történik körülötte. Az események egymásutánja akkora sebességgel sodorta, hogy a világot már percek óta csak egy nagy masszaként érzékelte. Hiába próbált kétségbeesetten belekapaszkodni bármi szilárdba, a massza megfoghatatlan volt. Az emlékek kusza szálai ide-oda lobogva kergetőztek egymással szabadon, rendszertelenül.

Az még rémlett, hogy hatalmas zűrbe keverte magát (mert mikor nem?), meg az is, hogy nem igazán sikerült kimásznia belőle. A többi? Csak homályos folt. Talán nem is volt fontos, hogy megjegyezze. Így is annyi mindent kellett fejben tartania… néha ráfért az idegpályáira a törlés.

A masszából hirtelen kirajzolódott egy arc… egy felettébb ismerős arc. És ekkor beugrott minden. Udinova egy sötét sikátor mélyén ácsorgott egy sárga fényű lámpa melegében, pisztolyát a vele szemben álló alakra szegezve. Az alak mögött két holttest hevert a földön, fejük alatt lassan növekvő vértócsával.

Az ismerős arc aljasan rámosolygott Udonivára.

– Ezt kapom a megmentésedért, tényleg? – A kérdés is csöpögött a gúnytól. A hanghordozás ugyan azt sugallta, hogy Udinova továbbra se eressze le a fegyvert, a mondanivaló azonban elbizonytalanította. Stabilan tartott keze egyszerre csak megremegett, és mire észbe kapott, a pisztolyt már félig leengedte.

Rosszul tette. Abban a pillanatban, hogy a massza végleg alakot öltött és az ismerős archoz egy név társult, tompított hangú pisztolylövést hallott. Először nem értette, miért zuhan. Csak akkor vált világossá a helyzet, amikor a háta keményen az aszfaltnak csapódott, és elöntötte a fájdalom.

Tüdejét szüntelen remegés rázta, torkából valami nedves szökött fel.

– Sosem eszmélsz fel? – csettintett a nyelvével csalódottan az ismerős arc. Bennett. Udinova tágra nyílt szemmel nézett fel rá. Mellkasa megállás nélkül reszketett, torkából fulladozó hangok törtek fel. Bennett ismét mosolyra húzta a száját. – Hogy miért mentettelek meg az imént? Ezt akarod kérdezni, ugye? – Kuncogott. – Mi sem egyszerűbb, drága Udinovám. Én vagyok a riválisod, az én feladatom a megsemmisítésed.

Azzal kihúzva magát, elégedetten elsétált.

Elolvasom

A. T. Jolt - Szimpátia

– És az Oscart kapja… – drámai csendtartás; a pezsgőt szürcsölgető Frederick Newman horkant – Taylor Grant, Üres gyűrű.

Newman hümmög egyet, és meglötyögteti pohara tartalmát. Mintha a szénsavval együtt a minőségi ital zamata is elillanna.

A legjobb forgatókönyv díj nyertese, a fekete öltönybe bújt, belőtt sérós, harminc éves Grant igyekszik az emelvényre. Arca kipirult az izgatottságtól, homlokán megcsillan a színpadra boruló melegfény. Olyan sebesen kapkodja a levegőt, hogy Newman már attól fél, elissza a gála többi meghívottja elől.

Grant széles mosollyal átveszi a díjat (nehezebb, mint amilyennek elsőre gondolja), aztán reszkető térdekkel valahogy eljut a mikrofonig. Szemében mintha könnyek csillognának, bár okozhatja a túl sok fény is; a tévében valahogy mindenki szeme nedvesebbnek tűnik.

– Hát ez… hűha. Hűha. – Grant nem találja a szavait. Newman ismét kísérletet tesz a pezsgővel. Hátha mégiscsak visszatér a zamata. – Én… nagyon köszönöm. Kimondhatatlanul hálás vagyok ennek a díjnak. Tudom, hogy most valami összeszedett, megható beszéddel kellene előrukkolnom, de… de a sokk egyelőre nem akar elengedni, pedig jó volna, mert már alig kapok levegőt!

A közönség nevet. Newman megint horkant, Grant pedig ruháját igazítja.

– Nem is tudom, hol kellene kezdenem. Nos, talán a legelején, nem? Persze indulhatnánk in medias resszel is, csak épp nem biztos, hogy előnyös lenne. – Kuncogás. – Hosszú utat tettem meg idáig. Sokat szenvedtem, de itt a bizonyíték arra, hogy minden erőfeszítés megérte. – A nyertes magasra emeli a szobrot. – Az első ember, akinek köszönetet szeretnék mondani, az a volt tanárom. Már kissráckorom óta írni szerettem volna, és amikor bekerültem az akadémiára, tudtam, hogy valóra válthatom az álmom. A tanárom másképp gondolta. Egy barom volt. Nem tartott szimpatikusnak, úgyhogy kirúgatott. Először szüntelenül szidtam, de ma már tudom, hogy ha nem adta volna ki az utam, most nem állnék itt. Frederick Newman, ez a díj a tiéd is!

Newman a szemét forgatja. A pezsgő zamata nem tért vissza.

Elolvasom

A. T. Jolt - A vonal megszakadt

911: Itt a 911, mi a vészhelyzet?

Telefonáló: Jen! Szia! Hallottam, mi történt veled, gondoltam megkérdezem, hogy boldogulsz.

911: Öh, hölgyem… tisztában van vele, hogy a 911-et hívta, igaz?

Telefonáló: Oh, nagyon sajnálom, azért remélem, minden rendeződik majd. A gyerekekkel mi van?

911: Hölgyem…? A 911-et tárcsázta. Vészhelyzet van?

Telefonáló: Oh, értem. Igen, akkor tényleg nagy a baj…

911: Van önnél valaki? Mi történik?

Telefonáló: Ja, dehogy, Jimmel vagyok, átjött ma estére.

911: Ott van a közelében?

Telefonáló: Semmi különöset, csak a nappaliban ücsörgünk. Tudod, borozgatunk, meg minden, néha eltörik néhány pohár…

911: Bántotta önt?

Telefonáló: Igen, de azért odafigyelek rá! Nem akarom mattrészegen hazaküldeni, abból senki sem jönne ki jól.

911: Az illető részeg?

Telefonáló: Dehogyis! Jen! Csak néhány kortyot ittunk!

911: Van a házban fegyver?

Telefonáló: Nincs, de azért köszi.

911: Azonnal riadóztatom a közeli rendőrőrsöt. Kérem, valahogy mondja meg a lakcímét.

Telefonáló: Mi? Dehogy költöztem el! Monique ezt mondta? Dehogyis! Még mindig a Bricker utca tizennégyben lakom, és egy darabig fogok is. Bár azért már fontolgatok egy munka szempontjából előnyösebb lakást.

911: Jól van, ügyesen csinálja, csak ne omoljon össze. A rendőrség már úton van.

Telefonáló: Ja, hogy vendégeket vársz? Akkor nem is zavarok tovább. Mikor érkeznek meg?

911: Csak percek kérdése, hölgyem. Kérem, higgadjon le. Kezd egyre gyorsabban beszélni. Baj van?

Telefonáló: Mindjárt leteszem, Jim!

911: Ne, valahogy próbálja kivágni magát! Fontos, hogy kapcsolatban tudjunk maradni. Ez menni fog?

Telefonáló: Jó, jó, csak egy perc! Ne haragudj, Jim sürget. Talán mégiscsak többet ivott a kelleténél. Nem akarom felhúzni…

911: Hölgyem, tartson ki! Minden rendben lesz, a rendőrség néhány percen belül odaér. A telefonnál tudna maradni még egy kicsit?

Telefonáló: Megpróbálom.

911: Remek. Nagyon ügyesen csinálja. A nevem Cade Cooper, ígérem, minden rendben lesz.

Telefonáló: Jim? Jó, jó leteszem! Jim. Jim! Eressz!

911: Hölgyem?

A vonal megszakadt

Elolvasom

A. T. Jolt - Taktika

– Jól van; figyelnünk kell a leomló plafonra, az elrejtett csapdákra, a hőségre, a mérges gázra… meg persze ott van a sugárzás is. – Cross nemtörődöm modora gúnyos hangnemmel vegyült, de azért vette a fáradtságot, hogy felemelje a seggét a székről és kivetítse a szóban forgó épületet. A projektor egy háromdimenziós, kékes fényű, éles képet vetített ki az asztal fölé egy félig lebombázott, düledező épületről, mely nemcsak, hogy hatalmas volt a maga tíz emeletével, de a falait az egyik legnagyobb veszélyfokozatú zónában morzsolta a zord időjárás.

– Gyorsan kell eljárnunk – vette át a szót Cross társa, Pace, majd kihúzta magát, hogy jobban rálásson a kivetített épületre. – Úgy kell mozognunk, akár az árnyék. Semmi sem rögzítheti, hogy ott jártunk.

– Heh, mintha működnének még a kamerák – horkantott nemtetszését intenzíven sugározva Cross. Még kezét is szorosan karba fonta mellkasa előtt.

– Nincs is ott sugárzás – vetette fel a mindeddig csendben gubbasztó Flynn, tekintetével kíváncsian vizslatva minden pontot az épületen.

– Azt csak hiszed.

– Akkor még egy ok, hogy fürgék legyünk – hangsúlyozta Pace. Cross szemét forgatva lerogyott a székére.

– Agh, ennyi macerát egy hülye winchester miatt… Akármivel próbálkoznánk is, képtelenek lennénk észrevétlenül behatolni. Remélem, nem kell emlékeztesselek benneteket: drága ellenségeink kiválóan látnak a sötétben, mi azonban… nem. Szóval időzíthetjük a bevetést éjszakára, semmit sem fog érni.

– Ott vannak az éjjellátó szemüvegek – szólt közbe Flynn. Cross bosszús tekintettel felelt, mire az öreg rámordult. – Mi bajod már megint? Azt hittem szeretsz fejest ugrani a veszélybe.

– De csak akkor, ha van értelme kockáztatni. Ezért a nyamvadt merevlemezért… nincs. Egyébként is… Barton már megint merre kószál?

– Ez tényleg egy remek kérdés – helyeselt Pace. – Ez itt egy taktikai megbeszélés, nem? Kötelező minden csapattagnak.

– Azt mondta, késik – rántott vállat Flynn. – Fókuszáljunk inkább a feladat végrehajtására.

Cross ingerülten kitárta mindkét kezét.

– Le-he-tet-len! – füstölögte.

– Biztosan van valami mód – próbálkozott Pace, de csak egy felvont szemöldököt kapott válaszul.

Az ajtó váratlanul szétcsúszott, és Barton lépett be rajta. Letett valamit az asztalra, majd zsebre dugva a kezét, unott arccal távozott. A többiek értetlenül meredtek utána. A kivetített épület fénye egy merevlemezt tárt eléjük.

– Ch… mocskos kémek…

Elolvasom

A. T. Jolt - Első benyomások

– Az a nyavalyás kölyök! Egy hatalmas pofon kellene neki! Ha a szülei nem hajlandók észhez téríteni, hát én megteszem, addig éljek!

Nolan Hides füstölögve járkált fel-alá a tágas nappaliban, hangos trappolásával zengetve az egész házat.

– Lenyugodnál végre? Épp dolgozatot próbálok javítani! – korholta le a kanapén ücsörgő, papírlapokat rendezgető Mrs. Hides, miközben rosszallóan ingatta a fejét.

– De ha egyszer szétvet az ideg? – csattant fel a férj a kelleténél erőteljesebben. Bár felesége nem vette fel a kirohanást, ő mégis megtorpant. – Ne haragudj – köszörülte meg a torkát kínosan. A nő félretette a papírokat.

– Mesélj.

Hides darabos mozgással leült. Izmait továbbra is megfeszítette, de legalább a homlokáról eltűntek a ráncok.

– Tom Grady? – puhatolózott Mrs. Hides. A férj mély sóhajt hallatott.

– Ki más? – Ellazulva tűrte, hogy felesége gyengéden megsimogassa a vállát. Mikor indulatainak maradéka is nagyjából kipucolódott, beszélni kezdett. – Én komolyan veszem az oktatást, célom van vele, és minden bizonnyal azoknak is, akik jelentkeznek hozzám bokszra. Grady… egy kis takonypóc. Tiszteletlen, nem figyel oda, a szavamba vág, ha épp magyarázok… A társai sem kedvelik igazán.

– De?

– Miféle de?

Mrs. Hides elmosolyodott.

– Mindig ott van az a de.

A férj beadva a derekát, sóhajtott.

– Figyelemreméltó tehetség. Ha egy kicsit oda is figyelne arra, amit mondok, akár még kiváló bokszoló is válhatna belőle. Nem tudom, hogyan törjem meg a jeget. Akármivel próbálkozom, ez a kölyök egy pökhendi kis szarházi marad.

– Talán ezzel akar üzenni neked.

– Üzenni? – vonta fel a szemöldökét Hides.

– Te mondtad, hogy a tanítványaid okkal jelentkeztek hozzád. Neki is biztos megvan az oka, hogy bokszot tanuljon.

Hides értetlenül csóválta a fejét.

– Most arra kérsz, hogy vájkáljak a magánéletében? – fújt. – Bármi is az az ok, nem rám tartozik. – Érezte, hogy felesége megszorítja a vállát, de nem reagált semmit.

Két nappal később Hides a rendőrség kihallgatójában ücsörgött, és mikor megkérdezték tőle, hogyan keveredett egy bandaháborúba, ő csak lazán vállat rántott és annyit felelt: felelős a tanítványaiért.

Elolvasom

A. T. Jolt - Közjáték

Giccses parti volt. Olyan tipikusan gazdagokhoz illő. Drága anyagú, hibátlan szabású estélyik és öltönyök, méregdrága ékszerek, tökéletesen felkent smink és már-már orrot csípő parfümök és kölnik. A parti helyszíne egy talán túl elegáns bálterem volt, ehhez társult a kellemesen jazzes hangzású zenekar muzsikája a háttérben, a zsíros, ízletes ételek megszámlálhatatlan fogásban, és persze a pezsgő.

A tószt után mindenki szétszéledt. Páran párjukat karon ragadva a tánctérre libbentek, a többség hol a bálterem italospultjához, hol a mesébe illő kertbe ment beszélgetni. Én a bőrkanapéra telepedtem le két barátnőm társaságában. A hangulat már most felfokozottnak érződött, pedig még csak a második pohár pezsgőnket szopogattuk.

Amikor a téma egy gazdag és jóképű grófra terelődött, kiszálltam a beszélgetésből, s helyette a bálterem többi vendégét kezdtem figyelni. Akkor vettem észre őt. Magas, kidolgozott izomzatú, sötét hajú férfi szemrevaló vonásokkal, frissen borotvált arccal, fehér ingben és sötétkék öltönymellényben. Az ing szabályosan feszült rajta. Oh, és az a tekintet… Minden nő, aki mellett elhaladt, utánapillantott, neki pedig ez szerfelett örömet okozott. Sármos mosolyt és kacér kacsintásokat küldött a bámulói felé, szabályosan elolvasztva őket. Azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok leemelni róla a tekintetemet.

Egy férjével érkezett nő játékosan rácsapott a hátsójára, amint elsétált mellette. A döbbenet többek arcára kiült, a férfi azonban hamar túltette magát a dolgon, és egy széles mosollyal jutalmazta a nőt. A nő balján ülő férfi már nem volt ennyire elnéző. Vörösre vált arccal felállt, majd valamit dörmögött a jóképű idegennek. Az idegen közelebb hajolt a férfihoz, súgott valamit a fülébe, mire a férfi szemében szikra villant. Olyan erősen arcon csapta az idegent, hogy az hátratántorodott, majd egyensúlyát vesztve a padlón landolt. Többen riadtan ugrottak fel a helyükről. Az egyik nő pezsgőért szaladt. Az idegen készségesen elfogadta.

Azt beszélik, hogy a parti után az idegen egy nővel az oldalán távozott, a dühös férj nőtlenül.

Elolvasom

A. T. Jolt - A létezés bizonyítéka

Stinger egy civil szemszögéből

Óvatos, megfontolt és teljesen hangtalan léptekkel haladt a folyosón. Akár egy árnyék. Sötét öltözetével és egyszerű frizurájával cseppet sem lógott ki a tömegből, én valamiért mégis azonnal kiszúrtam. Nem úgy viselkedett, mint a mellette elhaladó emberek. Másképp mozgott, másképp szemlélte a környezetét. Mintha… nem is e világ szülötte lett volna, hanem egy idegen, emberi külsővel.

Senki más nem vette észre rajtam kívül. Úgy mentek el mellette, hogy még csak rá sem tekintettek. Alig néhány perc leforgása alatt több igyekvő szaladt neki, ért a vállához. Némelyikük visszafordult, elmormolt egy bocsit, valaki még erre sem volt hajlandó. Mintha azt hitték volna, hogy saját lábukban botlottak meg. Ő… az árnyék gondtalanul tűrte, mint aki hozzászokott ehhez. Sőt, arcán apró mosoly játszott. Úgy viselkedett, mint aki örül annak, hogy nem veszik észre. Vajon mit szólna hozzá, ha megtudná, hogy én igenis észrevettem?

Próbáltam takarásban maradni, hogy még véletlenül se tűnjek fel neki. Paranoiásnak tűnt, és olyan alaposan, olyan minden négyzetcentimétert végigmérő tekintettel vizsgálódott, hogy az már inkább abnormálisnak tűnt.

Ahogy egyre hosszabb ideig figyeltem, úgy vált az egész egyre bizarrabbá. A lépései lassultak, nehézkesebbé váltak. Tartása görbülni látszott, és ha kicsit jobban odafigyeltem, láttam, hogy remeg. Arcára csak akkor nyertem rálátást, amikor épp hátrafordult egy pillanatra, de minden egyes újabb hátratekintés alkalmával sápadtabb és nyúzottabb arc kémlelt körbe. Az az acélozott szempár kezdett veszíteni az éléből, nekem pedig fogalmam sem volt, mire véljem mindezt.

A metrólejárónál megtorpant. Remegő kezét használva megtámaszkodott egy fél másodpercre, talán hogy kifújja magát, aztán folytatta az útját lefelé a lépcsőn. A keze kicsiny, de annál feltűnőbb vérfoltot hagyott. Senki sem figyelt fel rá. Pedig nagyon is ott volt. Ha másképp is járt, mint mi, ha másképp is tekintett a világra, mint mi, ugyanúgy vérzett, mint bárki.

Nemcsak a vérfoltot hagyta ott aznap, hanem a nevét is. És mindenki elszalasztotta.

Elolvasom

A. T. Jolt - Hajnal

Minden reggel hajnalban kelek, hogy egy kis futással indítsam a napot. Nem számít, hogy kellemesen hűvös a levegő, vagy épp szitál a havaseső, a napi rutinom kiradírozhatatlan részévé vált. Imádom figyelni, ahogy a természet szép lassan nyitogatni kezdi harmatcsepptől nedves pilláit. Egy csendes és meseszép környéken lakom. Nincsen forgalom, nincs betondzsungel, a természet itt valóban érvényesülhet a gyorsütemű fejlődés mellett.

Mikor kilépek az utcára, elhaladok a szomszédom háza mellett. Mindig megmosolyogtatnak a lehúzott redőnyök, a mozdulatlanság. Először elkap a féltékenység, amiért a szomszéd sokkal tovább alhat, mint én, de ez rövidéletű, mert eszembe jut, mit is hagy ki tulajdonképpen.

Pontosan emiatt lepődtem meg, amikor október negyedikén, egy kissé ködös keddi reggelen a szomszédom kapuját nyitva találtam. Először csak lazán vállat rántottam, és azt gondoltam, biztosan nyitva felejtette tegnap, de ez a gondolat valahogy sehogy sem stimmelt. A szomszédom magának való és paranoiás emberként volt ismert, és az, hogy hanyagul nyitva felejtse a kaput… egyáltalán nem rá vallott.

Már épp készültem, hogy távozok, de ez a bizarr érzés sehogy sem hagyott nyugodni. Libabőrt csalt a kezemre, elgyengítette a térdemet, és olyan szinten megdobogtatta a ketyegőmet, hogy futás után sem szokott ennyire őrült tempóban verni.

Francba a napi rutinnal, döntöttem el, és óvatos, macskaszerű léptekkel belibbentem a szomszéd kertjébe. A levegő mintha hűvösebbnek tűnt volna, a mellkasomat szorongató rossz érzés felerősödött. A bejárat előtt megtorpantam, és elkezdtem kételkedni abban, hogy biztosan jó ötlet-e ez. Felébresszem azért, mert kölcsönvettem tőle a paranoiát?

A kezemet ökölbe szorítva felemeltem, hogy kopogjak, ám az első koppantással belöktem az ajtót. Nemcsak kulcsra nem volt zárva, de nyitva is volt. Most már kezdtem pánikba esni. Bizonytalanul szólítgatni próbáltam a szomszédomat. Síri csend volt a válasz. Erőt véve magamon, beléptem a házba.

A mellkasba mártott kés, a vértócsában fürdő, mozdulatlan test és az üveges tekintet a mai napig kísért.

Elolvasom

A. T. Jolt - Álmodni

A hűvös aszfalton fekszik a hátán, az arcára friss hó hullik, mely bőrével érintkezve azonnal megolvad. Csak a sötétszürke égboltot látja és a leheletét, melyet hófehérré színez a hideg levegő. Vicces. Egyáltalán nem fázik, pedig nem viseli a kabátját. Egy pillanat. Hol a kabátja?

Mellkasába valami szorongató érzés költözik, és hiába próbál megmozdulni, egyik végtagját sem érzi. Mielőtt kinyitotta volna a szemét, még a kocsiban ült… Elaludt volna? Lehetséges, így is majd’ elnyomta az álom, hiába öntötte magába a kávét indulás előtt.

A szürkeség gomolyog fölötte, a hópihék egyre homályosabbak. Szorosan behunyja a szemét és pislog néhányat, hogy látását kiélesítse. Mikor ismételten felemeli bizarrul nehéz pilláit, a szürkeséget élénk színek villanása váltja fel. Piros és kék. Piros és kék. A távolból hangokat is hall. Beszéd és kiáltozás. Beszéd és kiáltozás. A szavakat képtelen kivenni, ráadásul a szemhéja is csukódik. Enged a kimerültségnek.

Nem akarja kinyitni a szemét, de amikor valami csattan az arcán, fájdalmasan rándul össze. Egy alakot pillant meg, de túl homályos ahhoz, hogy kivegye, nőhöz vagy férfihoz tartozik-e. Egyáltalán miért hajol ilyen közel? Már durván behatolt a személyes terébe. Ez az illető ráadásul arcon ütötte. Mégis hogy volt hozzá mersze? Ingerülten oda akar bökni valami megjegyzést, de a nyelve nem engedelmeskedik. Talán nem is volna bölcs korholni az illetőt, hiszen hála neki, egy pillanatra megint érezte a lábujjait.

Milyen furcsa egy álom!

Amikor újból kinyitja a szemét, azonnal be is csukja. A szürkeséget és a piros-kék villanást éles sárgafény váltja fel; kibuggyant könnyei lassan végigcsorognak az arcán. Óvatosan megnyalja kiszáradt ajkait, majd egy mély sóhajt hallatva ismét megpróbálkozik. Néhány pislogás után most először végre kitisztul a kép.

Egy steril ágyon fekszik, hófehér paplanba csavarva, tőle balra gépek és infúzió, tőle jobbra egy porcelánarcú nővér. A háttérben egyenletes ritmusú pittyegést hall, és ekkor valami bevillan: kevés alvás, csúszós utak.

Elolvasom

A. T. Jolt - Vérszag

Avagy két szökevény beszélgetése

Hónapok teltek el azóta, hogy utoljára látta őt, igaz, semmit sem változott. Talán csak azért tűnt egy leheletnyit másnak, mert ezúttal barna bőrdzsekit viselt, arcán kicsit több kékes-lilás folt sötétellett, és középbarna, rövidre vágott tincsei között élesebben fénylettek a fehér szálak.

Hosszan meredtek egymás szemébe, mintha nem akarták volna elhinni, hogy megint találkoztak. Mintha pusztán a tekintetből akarták volna kiolvasni az okot, amiért találkoztak. Julia a múltkorival ellentétben eltökélte magát, határozottságából szilárd fémpáncélt emelt maga köré. Barna íriszei nem könnyektől tükrözték az utcalámpák meleg fényét. Michael szempárja most aggodalmat és zavarodottságot sugallt. Nem értette ezt a bizarr csillogást a nő tekintetében.

– Mi baj? – A kérdés halkan, mégis kommandírozó éllel csengett.

– Elhatározásra jutottam – válaszolta Julia sokkal szilárdabban a vártnál. Nemcsak önmagát, Michaelt is sikerült meglepnie. A férfi igyekezte végigmérni őt tetőtől talpig, kívül és belül is. Mintha keresett volna valamit… valamit, de képtelen volt meglelni.

– Miről beszélsz? – Homlokán a ráncok mélyültek. Julia meg se rezzent a mélyen zengő tónustól.

– Elhatározásra jutottam – ismételte kellően nyomatékosan. – Ezt nem folytathatod így tovább.

Michael állkapcsa roppant egyet.

– Nézz csak magadra, nézd meg, mit csinálsz. Azt hiszed, így lehet élni? – Julia páncélja megremegett, de makacsul tartotta magát. Michael szeme tágra nyílt.

– Julie…

– Nem. Most az egyszer végig fogsz hallgatni. – Megragadta a férfi vaskos, erős ujjait, és bár mereven tartotta, mégis olyan gyengéden simított végig a sebzett kézfejen, mintha selyemből lett volna a bőre. – Tönkreteszed magad, én pedig nem vagyok hajlandó ezt végignézni. Ez nem élet, Michael. Kínzod magad, eltaszítasz mindenkit. Azt mondtad, szükségem van rád ahhoz, hogy átvészeljem, hogy túléljem. Tévedtél. Viszont ahhoz, hogy éljek… hogy éljünk… szükségem van rád… és neked is szükséged van rám. Azt mondod, csak az számít, hogy túléld, de… nem szeretnél végre egy kicsit élni is?

Michael izomzata megfeszült.

– Mellettem csak túlélhetsz – mondta, azzal sarkon fordult, tömény vérszagot hagyva maga után.

Elolvasom