A. T. Jolt - Gyerekek nevetése

St. Greenwald park, 1 óra múlva.

Natalie Denta, amint végigfuttatta a szemét az üzeneten, már tudta, hogy veszített. Éppen ezért, amikor leült egy üres padra a parkban, már teljesen higgadt lényét mutatta a környezetének. Normális esetben a nap aranyló ragyogása, a virágba borult fák és a játszó gyerekek vidám nevetése pozitív energiával töltötte el, de ezen a délutánon a körülményeket nem lehetett normálisnak titulálni.

Hat, hét, nyolc… Denta összesen nyolc tíz év körüli lurkót számolt össze a közelben, de a háttérzsivaj arra adott következtetést, hogy a parkban legalább kétszer ennyi gyerek játszik még. És akkor a szülőket és kísérőket számba sem vette.

Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, és ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy hosszú kabátot viselt. Nem véletlenül esett erre a ruhadarabra a választása, hiszen remekül takarta megfeszült izmait… illetve a kézifegyverét.

– Szinte hihetetlen, mennyire fel bírja dobni az embert egy kis napsütés. – Egy férfi mélyen zengő hangja rezgette meg a dobhártyáját. Örült, hogy háttal ült az érkezőnek, mert így az nem láthatta, hogy ijedtében az alsó ajkába harap. Nem mintha ez számított volna, hiszen amint az idegen helyet foglalt mellette, a kibuggyant vér már vörösre színezte a frissen felkent matt rúzst. – Maga viszont mintha nem élvezné. – Denta nem nézett a férfire, és még periférikus látására sem volt szüksége ahhoz, hogy megállapítsa, mosolyog.

– Ez is csak ugyanolyan nap, mint a többi – felelt rezzenéstelenül. A férfi erre hátradőlt a padon, és a játszó gyerekekre fókuszált.

– Még nincs vége. Még megváltozhat a végkimenetel.

Hirtelen egy labda gurult a lábuk elé, melyet egy maszatos kisfiú kergetett. A férfi lehajolt a játékszerért, és átnyújtotta neki. A fiú mosolyogva biccentett egyet, és már szaladt is vissza játszani.

– Elhozta Smith ügynök aktáját? – A két padon ülő borítékot cserélt.

– Azt hiszi, olyan könnyű lesz őt levadásznia? – kérdezte figyelmeztető éllel a hangjában Denta. Az idegen mosolya szélesebbé vált.

– Most már igen. – Denta lélegzete elakadt. – Ne aggódjon, abból a pénzből ott állhatja a barátja temetését.

Elolvasom

Zsazsogó Nyáplic - Gyerekek nevetése

A hajfátyolfonó belekezdett Mimire hajának kibogozásába.

- Ne félj! – nyugtatgatta Norah. Egy sámlit húzott Mimire mellé és megfogta a reszkető lány kezét.

- De én… én nem vagyok… nem vagyok szűz – tört ki Mimiréből a vallomás, amit nem tudott tovább visszatartani. Erre már Mortimer is megállt a munkában. Tógája redői közül előhúzott egy megbarnult lapot és hunyorogva felolvasta a tartalmát.

- Minden ötödik év első teliholdjának éjjelén egy darab érintetlen szűzlány. Ez áll az alkuban. Luannah isten gyönyörködik a fátyolban és nincs éjjel sötét. Ez így megy már századok óta, ugye Baaba nagyi? Te is már vagy hetven éve jöttél. Baaba! Lányok, ébresszétek föl Baabát, még lefordul a székéről.

Hárman is siettek, hogy teljesítsék Mortimer kérését. Mindhármuknak kopasz volt a feje és kendőt viselt. Törzsük öregjei a Hold rituálé keretében egy zsákba gyömöszölte őket, és átadták a szörnynek. Mortimer igazából csak a hajukat vágta le, ami soha többé nem nőtt vissza, de valahogy se neki, se az istennek nem akaródzott kijavítani az emberek tévedését.

- És… mennyire nem vagy szűz? – Norah egészen Mimire füléhez hajolva suttogott.

- Nagyon – lehelte a könnyeivel küszködő leány.

- Szép kis fruska vagy, hogy még így is vállaltad.

- Már ki voltam választva. Ha megtudják, megölik.

- És ezért kész voltál az egész világot sötétségbe boríttatni, mi? – kérdezte csípős hangon Leeiah.

- Lányok, hagyjátok abba! – dörrent rájuk Mortimer, mielőtt elmérgesedhetett volna a vita. - Norah, adj neki inni és enni. Én felkeresem Luannah-t.

Baaba horkantott egyet, majd zavartan körbepislogott.

A nők a várkert a kapujába sereglettek, onnan figyelték Mortimer érkezését.

- Luannah, azt üzeni, ikrek leszek. Küldött süteményt. Lányok, azt hiszem, otthonosabbá kell tenni ezt a kastélyt az érkezésükig. Először is szigetelni kell a kőfalakat, hogy ne visszhangozzon a nevetésük. Csak zavarna a munkában.

Örömükben mind Mortimer nyakába ugrottak, miközben Baaba nagyi kényelmesen visszaaludt székében.

Elolvasom

Minseo - Gyerekek nevetése

A kisfiú vígan játszadozott az udvaron a szép tavaszi időben. Sütött a nap, egy felhő sem volt az égen. A piros pöttyös labda szabadon szállt a magasba, míg végül a földre nem ért. A gyerek nevetése hatalmas szárnyain repült a szikrázó napsütésben, miközben gazdája ide-oda futkorászva rúgta a labdát. Felszállt, leesett, aztán megint fel, végül ismét le. Minden annyira egyszerűnek tűnt.

Mindeközben csend volt. Különös, nyugtalanító csend. A szél se fújt, a madarak sem énekeltek a fákon. Hallgattak, ahogy hallgatott a világ is. Egy normális embernek ez egészen ijesztő lett volna, de a kisgyerek semmit sem vett észre ebből, az ő nevetése törte csak meg néhol a csendet.

Semmi mozgás nem volt, csak a fiú játszadozott vidáman, gondok nélkül. Fiatal volt még, az élet csodás volt a szemében, amíg mellette volt szeretett labdája, és édesanyja, aki mindig védelmezte, ha kellett, akár a saját testével is. 

Szóval ő csak játszott, puha lábacskái belesüllyedtek a fellazult talajba, miközben hőn szeretett játéka után futott. Semmi sem zavarta, a csend még jót is tett neki. Minden olyan gondtalan volt és szép.

Ám egyik pillanatban a labda kipukkadt, az ég elsötétült és egy fájdalmas dörrenés szakadt ki a felhők közül. A nevetés elhalt, tompa szipogás vágta ketté a hirtelen feszültté vált légkört.

A fiú először csak némán sírt, majd hangos, szívszaggató zokogásba kezdett. Könnyei megállíthatatlanul folytak le kerek arcocskáján, aztán a földön landoltak. Tekintete az égből hulló piros cafatokra vándorolt, ami nem segített az amúgy is borzasztó kedvén. Magához ölelte a labda maradványait, és ringatta azokat, de sírása kicsit sem csitult el. Kapkodta a levegőt, taknya, nyála és könnye keveredve folyt le az állán a földre. Elvesztette imádott játékát és azt siratta. Ez teljesen érthető.

Percekkel később édesanyja megjelent a kapuban, szemeiben könnyek csillogtak.

- Apa meghalt. - És a rájuk zúduló eső összemosódott gyászos könnyeikkel.

Elolvasom