A. T. Jolt - Legendák

Csillagtolvaj-részlet

Már minden versenyzőt javában tereltek vissza a zárkájába (nem, szándékosan nem fogom foglyoknak nevezni őket) – nekem is szednem kellett volna a lábam (igen, elég hamar magamra haragítottam az őröket, bár ez nem is meglepetés, ugye?), de földbe gyökerezett a lábam. Az egyik megrongálódott, használaton kívüli épület cellák irányába néző fala tele volt aggatva képekkel, mindegyik névvel és dátummal ellátva. Résztvevőket ábrázoltak, és a minőségükből adódóan nyilván a többi pilóta által készültek.

– Ez a Becsületfal – szólalt fel mögülem hirtelen Darren.

– A frászt hozod rám! – mordultam rá, mire elvigyorodott. Ez a vigyor nem volt hosszúéletű.

– Ők itt mind legendák – folytatta. – Valóságos szentek.

– De kizárólag a többi résztvevő szemében, ugye – csatlakozott Cal is.

Letaglózott, hogy a két embertársam mekkora áhítattal méregette a falat; nem tartottam kizártnak, hogy ezen legendák nagyrészét személyesen is ismerték. Valószínűleg már egyikük sem tartózkodott a holdon; legalábbis sem a versenyzők, sem az őrök, sem a szurkolók között nem botlottam még beléjük.

– Mivel érdemelték ki, hogy ide kerüljenek?

– Szédületes pilóták voltak – magyarázta már-már csillogó szemmel Darren.

– A cselekedeteikkel minden versenyző tiszteletét kivívták – vette át a szót Cal. – Igazi vezércsillagokká váltak.

– Nagyon sokat köszönhetünk nekik; nélkülük ki tudja, mekkora putriban élnénk most. Cal, emlékszel Viturisra és az őrült manővereire? Teljesen bele voltál zúgva.

Cal elvörösödött.

– Nem debütált nála jobb női pilóta soha!

– Akkor is… undorító! – nevetett Darren. – Az még hagyján, hogy jóval idősebb volt nálad, de ő a Kleokról jött. Most képzeld el, ahogy azok a nyálkás, pikkelyes kezek…

– Mert te aztán sosem rajongtál egyik női pilótáért sem…

Bátorítón megveregettem Cal vállát, és alaposabban is megnéztem a kleokit ábrázoló képet. Az valószínűleg egy elsöprő győzelem után készült; a pilóta izzadt volt és piszkos, de az arca ragyogott.

– Hol vannak egyébként? – kérdeztem hirtelen. – Sikerült kijutniuk innen?

Cal és Darren abbahagyták a piszkálódást, és sokatmondó pillantást váltottak.

– Ők… közülük senki sem élte túl…

Elolvasom

Ms. Maserati - Legendák

A nap leszállt, és unokáim a tűz köré telepedtek, várták a mesét a letűnt korokról. A legkisebb felmászott az ölembe és könyörgően nézett rám:

- Nagyi. mesélj még kérlek a Csillogó Városokról.

- Nem, nem, ma különleges évforduló van, a Csillogó Városok végét fogom elmesélni, ahogy nekem is elmesélte az én nagymamám, aki még ott nőtt föl.

A csöppség eltátotta a száját, viszont Sel, a legidősebb, okoskodva közbe szólt:

- Kétszáz éve lett vége a Csillogó városoknak.

- Bizony, kincsem, sok-sok évvel ezelőtt az emberek sokkal többen voltak, és hatalmas Csillogó városokban éltek. A maradványaikat láthatjátok ti is a horizonton. A nagy ágas-bogas fémszerkezetek, egykoron ragyogó üveg paloták voltak telve elektromossággal. Az emberek nem voltak híján semminek, bővelkedtek a tudásban és a javakban. Ketten irányították ezt a csodavilágot, egy férfi és egy nő. Erősebbek és hatalmasabbak voltak, mint akkoriban és azóta bárki. Egyesek úgy vélik, hogy előttük sem volt senkinek ilyen hatalma. Gyönyörűek voltak, és okos vezetők, a bolygó virágzott. Ám egyesek irigyek lettek hatalmukra, szépségükre, erejükre. Megint mások úgy vélték, hogy elvették az emberektől a szabad akaratukat. Sokakat maguk mellé állítottak, és lázadást szítottak vezetőik ellen. A harc reménytelennek tetszett, de elvakultak voltak, nem adták fel. És egyre terjeszkedtek, nem vették észre, hogy ahogy gyengítik vezetőik hatalmát, úgy rombolják le ragyogó városaikat. Mert azok olyannyira szerették, ami fölött rendelkeztek, hogy elkezdtek eggyé válni vele. Már nem egészen voltak emberek, talán sosem voltak teljesen azok, de többek lettek az embernél. Ám elvakult ellenlábasaik tovább rombolták a környezetüket, kitartó haraggal, így sikerül előidézniük a Világégést. A csillogó városok azon az éjszakán sötét haraggal izzottak. És kínok szabdalták az eget, már nem voltak kik megvédjenek minket. Elértük, hogy csak mi maradjunk, de túl gyengék voltunk, az emberiség bizony ki is pusztult volna, ha vezetőink utolsó leheletükkel meg nem mentik maradék híveiket. Mi az ő gyermekeik vagyunk.

Elolvasom

Zsazsogó Nyáplic - Legendák

A tömeg zsibongásába éles sípok és kiáltások hangjai vegyültek.

- Hazug... csalók! Gyil-kosok! - kiáltotta nem messze előttem egy nyomorék öregember a botját rázva a főtér felé, ahol a sorozás folyt, míg mellé nem ért egy katona és gyomorszájon nem vágta. Összegörnyedt, majd a földre zuhant. 

Igyekeztem úgy intézni a lépteimet, hogy középről észrevétlen a házfalak mellé sodorjon az emberáradat. 

- Menj tovább! - utasított a katona.

- El-elviszem az útból, hogy ne okozzon több bajt. - A katona végigmért mindkettőnket, nem akaródzott itt hagyni minket, de amint meghallotta az újabb szaggatott sípszót, szó nélkül elsietett.

- Gyere, Ronnal bácsi - felvettem a földről a botját és segítettem neki lábra állni. - Miért keresed a bajt?

- Ez a háború... a háború... csak szörnyűség és hazugság - motyogta Ronnal. - Én... láttam mindent. Hazugság.

- Tudom, Ronnal bácsi, tudom. Nem északi barbárok ezek, akik a hegyeken át érkeztek, hanem erdei gnómok és tündérek, akiket mi támadtunk meg.

- Ne gúnyolódj! - lihegte Ronnal, majd megtörölte a szája szélét.

- Hiszek neked. Mind hallottunk már tündérekről szóló legendákat.

Ronnal megtántorodott. Ekkor néztem csak meg őt jobban. Szája széléről vér csordogált, megfestette gyér szakállát is. Az arca kissé elfehéredett.

- Sietnünk kell! - motyogta és bicegve előre iramodott.

Ronnal háza rozzant volt és mindenhol kacatok hevertek. Gondosan bezárta mögöttem az ajtót.

- Gyertek elő! - suttogta aztán rekedtes hangján, mire minden irányból halk motozás hangzott fel. Ronnal felém fordult. - Te mindig segítettél... nekem - köhögött. - Kérlek, ezentúl segíts... nekik.

Értetlenkedve néztem körbe. Hat kíváncsi fekete szempár szegeződött rám. 

- Azok... nem legendák voltak - nyögtem ki nagy nehezen.

- Nem. Nem azok voltak. 

Ahogy belenéztem azokba az árva tekintetekbe...

- Sziasztok! Én Neil vagyok 

Egyikük lassan bólintott.

- Ne hagyd... hogy őket is megöljék. Ne hagyd, hogy legendákba zárva élhessenek csak.

Elolvasom