Hovatovább tova?

Sziasztok!

A KIHÍVÁS új címen folytatódik. A. T. Jolt helyett mostantól Zsazsi, azaz jómagam fogom vinni:

https://the-300-words-challenge.blogspot.com/

Elolvasom

Nessa Laura Lossёhelin - Boldog vagyok ennyivel

Kimerülten huppant le a kanapéra, kiélvezve a csendet, amiről tudta, hogy nem élvezheti sokáig. Kimerülten dörzsölte meg az orrnyergét, és miközben bágyadtan végigfuttatta fejben a hátralévő teendőit – a mosást, a rendrakást a gyerekek szobájában és a vacsorakészítést –, olyasmik jutottak eszébe, amikre egyre gyakrabban gondolt mostanában.

Az egyik barátnője sokszor mondta neki, mikor gimisek voltak, és ő már akkor is állandóan a karrierjét tervezte, hogy oké, tényleg nem jó, ha csóró az ember, de azért ne úgy válasszon magának pályát, hogy azt a szempontot veszi először figyelembe, hogy az adott hivatással mennyit kereshet. Nem hallgatott rá – úgy volt vele, hogy nem számít, ha olyasmi a munkája, amit nem szeret csinálni; a munkaideje lejártával úgyis azt csinál, amit akar, és legalább nem fog nélkülözni.

De a biomérnöki szakma minden porcikáját taszította. Na, nem mintha ezt valaha bevallotta volna bárkinek is – elvégre évekig azt bizonygatta, hogy ő biomérnök lesz, és ezért meg is tett mindent. Nem az a típus volt, aki könnyen beismeri, ha tévedett, főleg, ha ekkorát. A humán tárgyakban mindig is otthonosabban mozgott… csak hát a reál jobban fizetett.

Most viszont itt ült a fényűző nappalija közepén, miközben a két gyereke épp az igazak délutáni álmát aludta, a karrierista férje pedig, akihez csak azért ment hozzá, mert félt, hogy nem talál jobbat, szokás szerint túlórázott éppen. Ő maga meg, ha tükörbe nézett, egy szánalmas, kiégett, megfáradt középkorú nőt látott csupán, aki a fél napját olyasmivel töltötte, ami semmiféle örömet vagy sikerélményt nem okozott neki. De legalább volt pénze megvenni a kisfiának azt a drága távirányítós autót, amit kinézett magának, és minőségi ruhákban járathatta óvodába a kislányát.

A pillantása önkéntelenül is a polcon sorakozó képekre tévedt, köztük egy gimis fotóra. Öten voltak rajta – az öt, elválaszthatatlannak hitt barát.

Eltűnődött: hova lett az a fülig érő vigyorú, önfeledt kislány, aki akkor volt?

Elolvasom

Mi lesz most?

Üdv mindenkinek!

Nagyon röstellem, hogy mostanában ennyire elhanyagoltam a blogot, de mivel új munka sem érkezett sok, ráadásul én is kicsit szüneteltettem a saját háromszázasaim írását, nem láttam értelmét, hogy új címeket hozzak, mivel már így is akad belőlük elég.

Nagy öröm volt számomra, hogy a számláló még mindig aktívan jelzi a látogatókat, és alkalomadtán kommentek is cserélődnek egymással.

Szóval mi lesz most? A blog természetesen NEM zárja be a kapuit, szóval ha még kedvet érzel az alkotáshoz, küldj bármit nyugodtan, ki fogom tenni. DE új cím egy ideig nem fog érkezni. Hogy meddig, az egyelőre meghatározatlan.

Ha már senkit sem hoz lázba a háromszázasok írogatása, azzal sincs semmi gond (miért is lenne? elvégre egy teljesen kötetlen dologról van szó), max. nem kerül publikálásra semmi új. Persze én azért remélem, hogy egy-két friss alkotást olvashatok még, de ez teljesen rajtatok áll. Ha esetleg megint fellángolna a dolog, az új címek is elkezdenek potyogni megint.

Elolvasom

Emília Molla - Hívogató Halál

A behúzott sötétítőfüggöny nem tudta teljesen kizárni a délelőtti napsugarakat, a beszűrődő fénypászmákban álmos porszemek szállingóztak. 

A fülledt nyári csöndben váratlan élességgel megcsörrent a telefon.

Kiss kiemelte nyakából a kötelet, vigyázva, nehogy lerántsa vele a szemüvegét, komótosan lelépett a székről, amin megzörrent a cipője alá terített újságpapír, megigazította a nyakkendőjét és kisétált az előszobában lévő készülékhez. Biztosan a főnöke. Biztosan azt kérdezi majd: „Mit jelent, hogy már másodszor késik el ezen a héten?” Azt fogja mondani, amit egyik laza kollégája szokott: „Kedd van.” 

– Halló?

– Kiss lakás? – a beszélő próbálta elfojtani kuncogását.

– Igen – jött az unott hangú felelet.

– Cserélje nagyobbra! – fejhangú vihogás hallatszott, majd megszakadt a vonal.

Kiss egykedvűen visszatette a kagylót a gombra.

Visszaballagott a nappaliba, megigazította az újságpapírt a széken, majd felállt rá. Fejét beledugta a plafonba rögzített kampóról lelógó kötél hurkába, próbálgatta egy kicsit, kényelmes-e, még a bárszekrény üvegajtajában is megnézte magát, igaz, a feje teteje nem látszott. 

Ismét csörömpölt a kinti telefon. Kiss sóhajtott egyet, lehúzta nyakáról a kötélgyűrűt, ügyelve a szemüvegére, majd leszállt a székről, megigazította a nyakkendőjét és kiballagott az előszobába. Oda sem figyelve emelte fel a kagylót.

– Halló?

– Kiss lakás?

– Igen.

– Cserélje nagyobbra! – Kattanás, aztán már csak a vonal búgását lehetett hallani.

A férfi megcsóválta a fejét és ezúttal a készülék mellé tette a kagylót. Ismét a nappaliba sétált, és a helyére igazított újságra felállva nyakába húzta a kötelet.

Farzsebéből rezegve csendült fel a mobilja. Leemelte fejéről a hurkot, vigyázva a szemüvegére, elővette a telefont és megnyomta a zöld pipát. 

– Halló?

– Kiss lakás?

– Igen.

– Cserélje nagyobbra!

– Átkozott telefonbetyár! Apád meg fizetheti a telefonszámlát! – kiáltotta bele a készülékbe Kiss, mielőtt a hang gazdája kinyomhatta volna. 

Le se zárta a mobil érintőképernyőjét, úgy vágta zsebre a telefont. Aztán lelépett a székről.

Mindeközben egy távoli garzonlakás szürke kanapéján ülő, fekete fürdőköpenyes alak koponyafejét hátravetve felröhögött:

– Korlátlan díjcsomag!

Elolvasom

62. hét - Összegzés

Üdv mindenkinek!

Kis kimaradás után ismét új címmel érkeztem. Mivel egy lista szerint haladok sorrendben (amit nem én állítottam össze), így a tematika nem tőlem függ. Persze keverhetném, nem lenne muszáj sorrendben megadnom őket, de nekem így egyszerűbb.

Mindezzel oda akartam kilyukadni, hogy még várni kell a vidámabb témára egy keveset, ugyanis a soron következő cím nem más, mint: Hívogató Halál.

További kellemes alkotást!

Elolvasom

Moro - Öngyilkosság

Várj rám tavaszig

Ahogy a patikába sietek rohanó léptekkel, igyekszem nem visszaemlékezni azokra a napokra, amiket vele töltöttem, míg a gyogyóban voltam. Pedig ott van, a rohadt életbe, a szemem előtt a huncut mosolya, elképesztően lehengerlő hangja, és a kedvessége! Nem akarok rá emlékezni. Nem lenne nehéz ennyire az egész, ha nem találkoztam volna vele!

Pedig csak egy alkut kötöttünk.

El akartam mondani, de nem tudtam. Az az átkozott bakancslista! Nem arra volt, hogy segítsen felejteni, és aztán új életet tudjak kezdeni. Nem azért csináltam végig azt a 9 pontot, hogy elengedjem őt.  Hanem, hogy mindent magam mögött hagyjak, az életemmel együtt. Tavasz van, és kötött az ígéretem.

Alig egy éve már, hogy Hyden nem jött haza, én pedig megígértem neki, hogy tavasszal követem. Hogy a halálban is vele leszek. Erre bevittek a diliházba, mert azt mondák idegösszeroppanást kaptam, és meg akartam halni. Vincent is ott volt. Pont akkor engedték ki. Nem kellett volna, hogy észre vegyük egymást. Nem kellett volna emlékeztetnie arra, milyen szép az élet.

Átkozottul szemét vagyok.  Megveszem a nyugtatót, a biztonság kedvéért két dobozt, majd hazafelé igyekezek. Útközben megnyitom telefonon az email fiókom, és írni kezdek neki.

Emlékszel még arra a 9 pontra? Amit együtt végig csináltunk? Eleinte kiröhögtél, hogy ilyet csak az elcsépelt tinikönyvekben csináltak, de végül segítettél. És megszerettél. Emiatt hálás vagyok neked. Tudtál úgy szeretni, hogy én már nem tartoztam ide. Segíteni akartál. Én meg hazudtam neked, hogy jól vagyok. Sajnálom. Ma meg fogom ölni magam. Amikor ezt olvasod, halott leszek.

Ég veled!

M.

A lakásomba érve beállítom késletetett küldésre az üzenetem, majd levágom magam a fotelembe, és egy pohár víz mellett megeszem az összes nyugtatót. Egyre jobban lelassul a légzésem, a szemhéjam elnehezedik. Minden olyan békés. Elengedem magam, és úszom a halál felé. Kezemből kicsúszik az üvegpohár.

Valaki fogja a kezem.

Valaki szólít a nevemen. 

Elolvasom

A. T. Jolt - Legendák

Csillagtolvaj-részlet

Már minden versenyzőt javában tereltek vissza a zárkájába (nem, szándékosan nem fogom foglyoknak nevezni őket) – nekem is szednem kellett volna a lábam (igen, elég hamar magamra haragítottam az őröket, bár ez nem is meglepetés, ugye?), de földbe gyökerezett a lábam. Az egyik megrongálódott, használaton kívüli épület cellák irányába néző fala tele volt aggatva képekkel, mindegyik névvel és dátummal ellátva. Résztvevőket ábrázoltak, és a minőségükből adódóan nyilván a többi pilóta által készültek.

– Ez a Becsületfal – szólalt fel mögülem hirtelen Darren.

– A frászt hozod rám! – mordultam rá, mire elvigyorodott. Ez a vigyor nem volt hosszúéletű.

– Ők itt mind legendák – folytatta. – Valóságos szentek.

– De kizárólag a többi résztvevő szemében, ugye – csatlakozott Cal is.

Letaglózott, hogy a két embertársam mekkora áhítattal méregette a falat; nem tartottam kizártnak, hogy ezen legendák nagyrészét személyesen is ismerték. Valószínűleg már egyikük sem tartózkodott a holdon; legalábbis sem a versenyzők, sem az őrök, sem a szurkolók között nem botlottam még beléjük.

– Mivel érdemelték ki, hogy ide kerüljenek?

– Szédületes pilóták voltak – magyarázta már-már csillogó szemmel Darren.

– A cselekedeteikkel minden versenyző tiszteletét kivívták – vette át a szót Cal. – Igazi vezércsillagokká váltak.

– Nagyon sokat köszönhetünk nekik; nélkülük ki tudja, mekkora putriban élnénk most. Cal, emlékszel Viturisra és az őrült manővereire? Teljesen bele voltál zúgva.

Cal elvörösödött.

– Nem debütált nála jobb női pilóta soha!

– Akkor is… undorító! – nevetett Darren. – Az még hagyján, hogy jóval idősebb volt nálad, de ő a Kleokról jött. Most képzeld el, ahogy azok a nyálkás, pikkelyes kezek…

– Mert te aztán sosem rajongtál egyik női pilótáért sem…

Bátorítón megveregettem Cal vállát, és alaposabban is megnéztem a kleokit ábrázoló képet. Az valószínűleg egy elsöprő győzelem után készült; a pilóta izzadt volt és piszkos, de az arca ragyogott.

– Hol vannak egyébként? – kérdeztem hirtelen. – Sikerült kijutniuk innen?

Cal és Darren abbahagyták a piszkálódást, és sokatmondó pillantást váltottak.

– Ők… közülük senki sem élte túl…

Elolvasom