Moro - Öngyilkosság

Várj rám tavaszig

Ahogy a patikába sietek rohanó léptekkel, igyekszem nem visszaemlékezni azokra a napokra, amiket vele töltöttem, míg a gyogyóban voltam. Pedig ott van, a rohadt életbe, a szemem előtt a huncut mosolya, elképesztően lehengerlő hangja, és a kedvessége! Nem akarok rá emlékezni. Nem lenne nehéz ennyire az egész, ha nem találkoztam volna vele!

Pedig csak egy alkut kötöttünk.

El akartam mondani, de nem tudtam. Az az átkozott bakancslista! Nem arra volt, hogy segítsen felejteni, és aztán új életet tudjak kezdeni. Nem azért csináltam végig azt a 9 pontot, hogy elengedjem őt.  Hanem, hogy mindent magam mögött hagyjak, az életemmel együtt. Tavasz van, és kötött az ígéretem.

Alig egy éve már, hogy Hyden nem jött haza, én pedig megígértem neki, hogy tavasszal követem. Hogy a halálban is vele leszek. Erre bevittek a diliházba, mert azt mondák idegösszeroppanást kaptam, és meg akartam halni. Vincent is ott volt. Pont akkor engedték ki. Nem kellett volna, hogy észre vegyük egymást. Nem kellett volna emlékeztetnie arra, milyen szép az élet.

Átkozottul szemét vagyok.  Megveszem a nyugtatót, a biztonság kedvéért két dobozt, majd hazafelé igyekezek. Útközben megnyitom telefonon az email fiókom, és írni kezdek neki.

Emlékszel még arra a 9 pontra? Amit együtt végig csináltunk? Eleinte kiröhögtél, hogy ilyet csak az elcsépelt tinikönyvekben csináltak, de végül segítettél. És megszerettél. Emiatt hálás vagyok neked. Tudtál úgy szeretni, hogy én már nem tartoztam ide. Segíteni akartál. Én meg hazudtam neked, hogy jól vagyok. Sajnálom. Ma meg fogom ölni magam. Amikor ezt olvasod, halott leszek.

Ég veled!

M.

A lakásomba érve beállítom késletetett küldésre az üzenetem, majd levágom magam a fotelembe, és egy pohár víz mellett megeszem az összes nyugtatót. Egyre jobban lelassul a légzésem, a szemhéjam elnehezedik. Minden olyan békés. Elengedem magam, és úszom a halál felé. Kezemből kicsúszik az üvegpohár.

Valaki fogja a kezem.

Valaki szólít a nevemen. 

Elolvasom

Moro - Serdülőkor

Út a fény felé

Nagy a sötétség, szinte alig szűrődik be akármilyen fény. Nehezen jutok előre, pedig úgy érzem, a semmiben kószálok. Leülök itt, aztán arrébb megyek, valakit odébb lökök. Keresem céltalanul a legjobb helyet, ahol igazán megpihenhetek végre. Völgyeken és dombokon vágok át, találkozom testvéreimmel, akik szintén buzgón keresik a nekik legtökéletesebb helyet. 

Néhány szerencsés közülünk már megtelepedett, berendezkedett, és megkezdte a várakozást. Hogy elérje a fény. Mániánk, szinte betegségünk, hogy kikukucskáljunk a sötétségből. És a legügyesebbek már hopp, kint vannak! Bár velük lennék! Csak találnám meg a helyem! 

Én bezzeg még mindig idelent bóklászom, és szinte az összes legjobb helyet elfoglalták. A gazdatest, amelyben életre keltünk, eléggé ficánkolós alkat. Valami szöszmötölő, súrlódó hangot hallok, mintha vakarózna, a hely falai kissé benyomódnak és összeszorítanak. Aztán a hosszú, szinte végtelennek tűnő órák után megpillantom a helyemet. Szinte el sem hiszem, hogy ezt eddig nem vettem észre, pedig oly sokfelé jártam már. A legmagasabb pont mindközül. A leghosszabb út vezet hozzá, és nagyon meredek az ösvény, de összeszorítom pici testem minden létező és nem létező izmát és nekivágok. Az utam repedezett sziklák peremén kezdődik, óvatosan kerülgetem, nehogy belevesszek a semmibe. Ahogy átverekedem magam, nem pihenhetek, lecsusszanok egy apró mélyedésbe, ami közvetlenül a sziklás peremtől kezdődik. A perem két oldalán némi kitüremkedés mutatja, hogy valaminek a medrében vagyok. Ahogy a pihentető síkságon átvágok, két nagy sötét barlangnak ütközöm. Az egyik bejáratában csendesen integetek egy testvéremnek. Ügyesen megbújt a barlangban és szép nagyra fejlődött azóta, amióta elváltak útjaink. A barlang fölött magasodik az én helyem, vándorlásom végső célja. Óvatosan kapaszkodom felfelé. Nehéz a feljutás, mert mindig valami türelmetlenül benyomkodja a falakat és összenyom. Végre felérek. A legelőkelőbb hely. A felszínre török és rám süt a nap. 

Aztán reggel meglátom magam a tükörben. Elégedetten pöffeszkedünk. Éles sikítás.

- Anya! Pattanások! – hangzik a kiáltás.

- Ez a serdülőkor, kislányom!

Elolvasom