Zsazsogó Nyáplic - Szenteste

- Hallo! Miért nem vetted fel korábban?

- Dolgom volt. És…

- Hé! Mi ez a hangzavar? Hol vagy?

- Az állomáson.

- Miért? Várj! Nem érdekel. Csak azért hívtalak, hogy anyuék is hallják, én megpróbáltam.

- Anyuék?

- Igen. Tudod, mit? Oda is adom anyut.

- Ne!

- Szia, Emy!

- Szia, anya! Sajnálom, idén nem tudok elmenni hozzátok karácsonyozni. Már így is túl hosszú szünetet tartottam. Mennem kell vissza.

- De…

- Az ajándékotokat majd elküldöm. John úgyis be fog ugrani hozzám az ünnepek után. Az övét akkor adom oda. 

- Emy, ez nem az ajándékozásról szól.

- Bocs, anya, most már mennem kell. Pusszantalak titeket.

- Rendben. Azért…

- Szia, anyu!

- Szi… *bep-bep-bep*

- Áh, miért nem tudnak békén hagyni?

- Elnézést, kisasszony!

- Tessék.

- A táskája. A padon hagyta. Az öné, igaz?

- Oh, igen. Igen, az enyém. Köszönöm. Csak… tudja a családom… ez a nagy felhajtás kikészít. Azt se tudom, hol áll a fejem. Köszönöm még egyszer.

- Ugyan, csak láttam, hogy… és a sálját is ott hagyta.

- Ezt nem hiszem el! Köszönöm. Izé… én úgyis mindjárt visszamegyek az épületbe, esetleg…

- Köszönöm, de nem fázom. Csak, a lányomra várok. A vonat nemsoká megérkezik. Az öt harmincassal.

- Értem. Az… jó messziről jön.

- Igen. Messziről. Több mint tíz éve nem láttam őt.

- És most az ünnepekre mégis hazajön.

- Igen.

- Akkor, ez egy igazán jó… karácsony lesz.

Az öreg nem felelt. Az vonat lassan begördült. Emily maga se tudta miért, de képtelen volt elindulni. Csak téblábolt ott a vágány mellett és várta a nagy találkozást.

A vonat utolsó szerelvényéből leemeltek egy koporsót. Az öreg odabicegett hozzá és egyik kezét a feketére lakkozott fára helyezte. Mondott valamit a halottas ház két emberének, majd együtt elindultak kifele.

*Anya, mégis megyek. Emy.*