2018. április 6., péntek

Emília Molla - Hívogató Halál

A behúzott sötétítőfüggöny nem tudta teljesen kizárni a délelőtti napsugarakat, a beszűrődő fénypászmákban álmos porszemek szállingóztak. 

A fülledt nyári csöndben váratlan élességgel megcsörrent a telefon.

Kiss kiemelte nyakából a kötelet, vigyázva, nehogy lerántsa vele a szemüvegét, komótosan lelépett a székről, amin megzörrent a cipője alá terített újságpapír, megigazította a nyakkendőjét és kisétált az előszobában lévő készülékhez. Biztosan a főnöke. Biztosan azt kérdezi majd: „Mit jelent, hogy már másodszor késik el ezen a héten?” Azt fogja mondani, amit egyik laza kollégája szokott: „Kedd van.” 

– Halló?

– Kiss lakás? – a beszélő próbálta elfojtani kuncogását.

– Igen – jött az unott hangú felelet.

– Cserélje nagyobbra! – fejhangú vihogás hallatszott, majd megszakadt a vonal.

Kiss egykedvűen visszatette a kagylót a gombra.

Visszaballagott a nappaliba, megigazította az újságpapírt a széken, majd felállt rá. Fejét beledugta a plafonba rögzített kampóról lelógó kötél hurkába, próbálgatta egy kicsit, kényelmes-e, még a bárszekrény üvegajtajában is megnézte magát, igaz, a feje teteje nem látszott. 

Ismét csörömpölt a kinti telefon. Kiss sóhajtott egyet, lehúzta nyakáról a kötélgyűrűt, ügyelve a szemüvegére, majd leszállt a székről, megigazította a nyakkendőjét és kiballagott az előszobába. Oda sem figyelve emelte fel a kagylót.

– Halló?

– Kiss lakás?

– Igen.

– Cserélje nagyobbra! – Kattanás, aztán már csak a vonal búgását lehetett hallani.

A férfi megcsóválta a fejét és ezúttal a készülék mellé tette a kagylót. Ismét a nappaliba sétált, és a helyére igazított újságra felállva nyakába húzta a kötelet.

Farzsebéből rezegve csendült fel a mobilja. Leemelte fejéről a hurkot, vigyázva a szemüvegére, elővette a telefont és megnyomta a zöld pipát. 

– Halló?

– Kiss lakás?

– Igen.

– Cserélje nagyobbra!

– Átkozott telefonbetyár! Apád meg fizetheti a telefonszámlát! – kiáltotta bele a készülékbe Kiss, mielőtt a hang gazdája kinyomhatta volna. 

Le se zárta a mobil érintőképernyőjét, úgy vágta zsebre a telefont. Aztán lelépett a székről.

Mindeközben egy távoli garzonlakás szürke kanapéján ülő, fekete fürdőköpenyes alak koponyafejét hátravetve felröhögött:

– Korlátlan díjcsomag!
Megosztás: 

2018. március 18., vasárnap

62. hét - Összegzés

Üdv mindenkinek!

Kis kimaradás után ismét új címmel érkeztem. Mivel egy lista szerint haladok sorrendben (amit nem én állítottam össze), így a tematika nem tőlem függ. Persze keverhetném, nem lenne muszáj sorrendben megadnom őket, de nekem így egyszerűbb.

Mindezzel oda akartam kilyukadni, hogy még várni kell a vidámabb témára egy keveset, ugyanis a soron következő cím nem más, mint: Hívogató Halál.

További kellemes alkotást!
Megosztás: 

2018. március 15., csütörtök

Moro - Öngyilkosság

Várj rám tavaszig

Ahogy a patikába sietek rohanó léptekkel, igyekszem nem visszaemlékezni azokra a napokra, amiket vele töltöttem, míg a gyogyóban voltam. Pedig ott van, a rohadt életbe, a szemem előtt a huncut mosolya, elképesztően lehengerlő hangja, és a kedvessége! Nem akarok rá emlékezni. Nem lenne nehéz ennyire az egész, ha nem találkoztam volna vele!

Pedig csak egy alkut kötöttünk.

El akartam mondani, de nem tudtam. Az az átkozott bakancslista! Nem arra volt, hogy segítsen felejteni, és aztán új életet tudjak kezdeni. Nem azért csináltam végig azt a 9 pontot, hogy elengedjem őt.  Hanem, hogy mindent magam mögött hagyjak, az életemmel együtt. Tavasz van, és kötött az ígéretem.

Alig egy éve már, hogy Hyden nem jött haza, én pedig megígértem neki, hogy tavasszal követem. Hogy a halálban is vele leszek. Erre bevittek a diliházba, mert azt mondák idegösszeroppanást kaptam, és meg akartam halni. Vincent is ott volt. Pont akkor engedték ki. Nem kellett volna, hogy észre vegyük egymást. Nem kellett volna emlékeztetnie arra, milyen szép az élet.

Átkozottul szemét vagyok.  Megveszem a nyugtatót, a biztonság kedvéért két dobozt, majd hazafelé igyekezek. Útközben megnyitom telefonon az email fiókom, és írni kezdek neki.


Emlékszel még arra a 9 pontra? Amit együtt végig csináltunk? Eleinte kiröhögtél, hogy ilyet csak az elcsépelt tinikönyvekben csináltak, de végül segítettél. És megszerettél. Emiatt hálás vagyok neked. Tudtál úgy szeretni, hogy én már nem tartoztam ide. Segíteni akartál. Én meg hazudtam neked, hogy jól vagyok. Sajnálom. Ma meg fogom ölni magam. Amikor ezt olvasod, halott leszek.
Ég veled!
M.


A lakásomba érve beállítom késletetett küldésre az üzenetem, majd levágom magam a fotelembe, és egy pohár víz mellett megeszem az összes nyugtatót. Egyre jobban lelassul a légzésem, a szemhéjam elnehezedik. Minden olyan békés. Elengedem magam, és úszom a halál felé. Kezemből kicsúszik az üvegpohár.

Valaki fogja a kezem.

Valaki szólít a nevemen. 
Megosztás: 

2018. március 10., szombat

A. T. Jolt - Legendák

Csillagtolvaj-részlet

Már minden versenyzőt javában tereltek vissza a zárkájába (nem, szándékosan nem fogom foglyoknak nevezni őket) – nekem is szednem kellett volna a lábam (igen, elég hamar magamra haragítottam az őröket, bár ez nem is meglepetés, ugye?), de földbe gyökerezett a lábam. Az egyik megrongálódott, használaton kívüli épület cellák irányába néző fala tele volt aggatva képekkel, mindegyik névvel és dátummal ellátva. Résztvevőket ábrázoltak, és a minőségükből adódóan nyilván a többi pilóta által készültek.

– Ez a Becsületfal – szólalt fel mögülem hirtelen Darren.

– A frászt hozod rám! – mordultam rá, mire elvigyorodott. Ez a vigyor nem volt hosszúéletű.

– Ők itt mind legendák – folytatta. – Valóságos szentek.

– De kizárólag a többi résztvevő szemében, ugye – csatlakozott Cal is.

Letaglózott, hogy a két embertársam mekkora áhítattal méregette a falat; nem tartottam kizártnak, hogy ezen legendák nagyrészét személyesen is ismerték. Valószínűleg már egyikük sem tartózkodott a holdon; legalábbis sem a versenyzők, sem az őrök, sem a szurkolók között nem botlottam még beléjük.

– Mivel érdemelték ki, hogy ide kerüljenek?

– Szédületes pilóták voltak – magyarázta már-már csillogó szemmel Darren.

– A cselekedeteikkel minden versenyző tiszteletét kivívták – vette át a szót Cal. – Igazi vezércsillagokká váltak.

– Nagyon sokat köszönhetünk nekik; nélkülük ki tudja, mekkora putriban élnénk most. Cal, emlékszel Viturisra és az őrült manővereire? Teljesen bele voltál zúgva.

Cal elvörösödött.

– Nem debütált nála jobb női pilóta soha!

– Akkor is… undorító! – nevetett Darren. – Az még hagyján, hogy jóval idősebb volt nálad, de ő a Kleokról jött. Most képzeld el, ahogy azok a nyálkás, pikkelyes kezek…

– Mert te aztán sosem rajongtál egyik női pilótáért sem…

Bátorítón megveregettem Cal vállát, és alaposabban is megnéztem a kleokit ábrázoló képet. Az valószínűleg egy elsöprő győzelem után készült; a pilóta izzadt volt és piszkos, de az arca ragyogott.

– Hol vannak egyébként? – kérdeztem hirtelen. – Sikerült kijutniuk innen?

Cal és Darren abbahagyták a piszkálódást, és sokatmondó pillantást váltottak.

– Ők… közülük senki sem élte túl…
Megosztás: 

2018. március 4., vasárnap

Alice Wright - Első benyomások

Interneten ismerkedtünk meg. Szinte rögtön megtaláltuk a közös hangot, nem voltak kínos csendek, nem voltak száraz sablonkérdések. Csak sodródtunk az árral, észre sem vettük.

Az jutott eszembe, milyen kedves. Vicces. Jó olvasni az üzeneteit. Meglepő, hogy léteznek még olyanok, mint ő, akik nem a külsőségekre helyezik a hangsúlyt. Fura és egyben fantasztikus dolog, hogy szinte hallom a hangját, szinte látom a reakcióit. 

Még akkor sem köszöntött be a másoknál gyakori kínos csend, amikor felvetettem, hogy találkozzunk. Helyette szervezni kezdtük, mikor és hol, és mit csináljunk utána; azt akartuk, hogy tökéletes legyen, még ha nem is mondtuk ki. 

Nem az ő városába mentünk, és nem is az én falumba. Egyenlőek voltunk, nem adtuk meg a másiknak azt az előnyt, hogy vezessen minket. Egy nemzeti parkot választottunk valahol félúton. 

Meglepődtem. A fa törzsének dőlve egy rasztahajú, füstös sminkű srác várakozott, némán tátogta a fülesében ordító számot, ami feltűnőbb volt az arra járóknak, mint ha fennhangon énekelte volna a szöveget. A vállain tetkók sorakoztak, az alkarján egy konkrét szöveg, és mielőtt észrevett volna, odavakkantott valamit néhány rámutogató srácnak, majd még be is mutatott nekik.

Ekkor következett be az első kínos csend.

- Mikaela? - egyenesedett. A hangja rekedt volt, ide-oda csúszkáló, nem olyan, mint amilyennek képzeltem.

- Dóri, de igen, én vagyok Mikaela. Te pedig Casper.

- Marci.

Leplezetlenül végigmért, és nem bírta megállni, halkan füttyentett egyet. Nem tudtam, negatívumként vagy pozitívumként fogjam-e ezt fel, mindenesetre kérdőn felvontam a szemöldököm.

- Valahogy vagányabbnak képzeltelek el a visszavágásaid alapján - húzta el a száját.

- Én pedig puhányabbnak - öltöttem ki a nyelvem, mire felnevetett.

- Igen, ez a Mika-Dóri már inkább ismerős.

- A te Casper-Marcis megnevezéseid is azok.

Az jutott eszembe, mennyire más. Mennyire szarkasztikus, színészkedős, visszaszólós. Mennyire nem veszi észre a valóságban az utalásokat. Az jutott eszembe, mennyi első benyomás létezhet.
Megosztás: 

Brukú - Meghívás a Pokolból

Tökéletesen látszik a poros ablakon keresztül is, hogy a békés, gazdag lakónegyed már csak árnyéka önmagának: a szebbnél szebb virágágyásokat kirohadt, bűzlő növények fedik, a dús, vastag törzsű fákból száraz csonkok látszanak, a kerítések kidőltek, a gyerekhinták és az udvarokban parkoló autók szétrohadtak. A kétszintes, hangulatos házak többségéből nem maradt csak törmelék és romok, amik minden egyes bombázással és bevetett vegyi fegyverrel nőnek. 

Az a néhány megmaradt ház szinte elveszik a káoszban a bedeszkázott ablakaikkal és ajtajaikkal. 

Csend van: várakozással és félelemmel teli csend, amibe minden megmaradt ember és állat igyekszik meghúzódni és túlélni.

- Végre sikerült kimosni a szennyest. – jön be Patrice a lelakott, toldozott-foltozott bútorokkal tele zsúfolt, sötét nappaliba. Az egykor telt idomú asszony lesoványodott a háború miatt, a rongyos végű farmere és a kinyúlt ujjatlan pólója is lóg rajta. Szemei karikásak, arca színtelen.

– Sose fogom ezt a kézzel mosást megszokni. – Arrébb dob egy kibolyhosodott díszpárnát mielőtt leülne a kanapéra. A férje azonban semmit nem szól erre, csak ugyanolyan mozdulatlanul áll a megfakult fekete flanel ingében és az oldalzsebes szürke nadrágjában.

- Mi az? Látsz valamit? – vált témát azonnal. Dallamos hangja megkeményedik és aggodalmassá válik. Nate válaszul csak vesz egy mély, sípoló lélegzetet aztán enyhén köhögve kifújja. 

- Katonák? Újabb bomba? – kérdezi most már feszülten miközben felmarkolja a falnak támaszott baseball ütőt és oda siet mellé. 

- Nem... – érkezik a reszketeg, erőtlen válasz. Patrice leereszti az ütőt és szembe fordul férjével. Ekkor látja csak, hogy a magas, testes férfi görbe háttal, mereven áll és vaskos ujjai között reszketve markolászik egy koszos papírt.

- Ez micsoda? – szegezi neki a kérdést riadtan a felesége.

Nath hosszú percekig figyeli üveges, fénytelen tekintettel a szürke égre kúszó vastag füst felhőket miközben a rágóizmai össze-összeszorulnak a többnapos borostája alatt.

- Meghívás a pokolból... – suttogja nagysokára, miközben átadja a katonai behívót szerelmének. 
Megosztás: 

61. hét - Összegzés

Üdv minden kedves írónak és olvasónak!

Most egy egész kisregényt írhatnék arról, miért nem érkezett semmi hetekig, kezdve a vizsgaidőszaktól egészen az influenzámig bezáróan, de úgyis kifogásnak hangzana, valamint nem szándékozom rabolni senkinek sem az idejét.

Ami a lényeg: a dolgok végre lazulni látszanak körülöttem, így itt az ideje a blogot is ismét felrázni. Szóval aki még érzi magában a kedvet, hogy háromszázasokat alkosson, küldje bátran, mert a mai vasárnaptól fogva visszaáll a hetente érkező címek rendszere!

A későbbiekben nem áll szándékomban ekkora kihagyásokat produkálni, de nem ígérek semmit, mert még egyelőre nem tudom, a vizsgaidőszakom és a nyaram hogyan fog kinézni. Lehet, hogy nem is az országban fogom tölteni, bár ez még messze van.

Minden további nélkül, érkezzen is a következő cím: Vad.

Kellemes alkotást!
Megosztás: