Babu Miriel - Ritmus

Szobjek Áron rendes ember volt. Mikor pontban 6:30-kor megszólalt az ébresztő (Hasznos reggelt, elvtárs úr! Ideje munkához látni!) felkelt, háziköntöst és papucsot húzott, s kicsoszogott a konyhába. Az interfész, amihez az ébresztő is csatlakoztatva volt, eközben elkezdte forralni a kávéhoz való vizet, a robotkarok két tojást (szigorúan csak kettőt) pottyantottak a serpenyőbe, ami alatt kéken felizzott a sütőlap. Eközben Áron cipőt pucolt, megfésülködött, előkészítette aktatáskáját, meghallgatva a Legfelsőbb Elnök reggeli motivációs beszédét, majd 6:45-kor leült reggelizni. Miután a kávét is megitta, felöltözött (szürkészöld öltöny, szürkészöld nyakkendővel és szürkészöld cipővel), a ház kulcsa pontosan 7:00-kor fordult a zárban, így minden nap pont 8 órára beért az irodába.

Széphalmi Laura többnyire rendes ember volt.

6:45-kor felkelt (Hasznos reggelt, elvtárs asszony!), cipőt pucolt, fésülködött. Leült a tévé elé reggelijével, ahol a Legfelsőbb Elnök motivációs beszédét adták.

Mint mondtam, többnyire.

Sára kikapcsolta a tévét, befalta a reggelit, felöltözött és kilépett az ajtón.

7:40-kor pedig összeütközött valakivel az utcán.

Szobjek Áron rendes ember volt.

Sztoikus nyugalommal kikerülte a felháborítóan indiszkrét nőt, aki nekirohant négy utcára a munkahelyétől (máris vesztett 15 másodpercet), nem nézve annak szemébe.

Széphalmi Laura többnyire rendes ember volt.

Ám mikor annak a férfinak nekiment az utcán, lefagyva állt és bámulta távolodó alakját. Aznap nem ment be dolgozni.

Szobjek Áron rendes ember volt.

6:30-kor (Hasznos reggelt, elvtárs úr!) kipattant az ágyból, hozzálátott reggeli teendőihez, meghallgatta a motivációs beszédet, reggelizett, felöltözött, 7:00-kor kattant a zár.

Széphalmi Laura kevésbé volt rendes ember.

Másnap reggel 7:39-kor azon az utcán állt, ahol előző nap a sors összehozta azzal a férfival. 7:40-kor ismét egymásba botlottak, Laura egy cetlit csúsztatott Áron szürkészöld kabátjának zsebébe.

Szobjek Áron rendes ember volt.

Egészen addig, míg bosszankodva elő nem halászta zsebéből az ismeretlen (ismeretlen?) nő üzenetét.

Azon csak ennyi állt: Törd meg a ritmust!

Elolvasom

A. T. Jolt - Ritmus

Pocsékul érezte magát. A végtagjait nehéznek vélte, mintha mázsás súlyokat aggatott volna magára. A tüdejét egy nem létező kéz markolászta, melynek következtében a légcsövére elviselhetetlen nyomás került. Az egyébként jéghideg bőrét most tűzforrónak érezte, a homlokát gyöngyökké összeálló verejtékcseppek díszítették. A pislákoló gyertya fénye bántotta a szemét, az odakintről beszűrődő patkódobogás sértette a fülét. A koponyáját mintha vasrúddal verte volna valaki… folyamatosan ismétlődve.

Egy halk nyögést hallatva félig megemelt fejét visszaejtette a párnára, és a plafonon táncoló árnyékokat kezdte vizsgálni. Odakint már eltűnt a nap a horizont mögött, lassan tehát munkába kell állnia. Nem igazán érezte késznek magát rá. Inkább behunyta a szemét, és bátorkodott elereszteni még egy nyögést. 

Hirtelen az ajtó nyikordulása zavarta meg a patkódobogás után beállt csendet. A hang visszhangot vert a fejében, mire ő egy halk káromkodást hallatott. Még a beszéd is kínkeservesnek bizonyult.

– Uram, uram! Lement a nap, elkésik a találkozójáról! – Kurjantás és lábdobogás követte a nyikordulást, ráadásul sokkal hangosabban. Dühét azonban képtelen volt kivetíteni, a fájdalom görcsösen rántotta össze a testét. Az oldalára fordulva összehúzta magát, majd a párnát a füléhez nyomva nyöszörögni kezdett.

– Hallgass el, Peter! – szűrte a fogai közt erőtlenül. Az érkező, egy alig nyolcéves, életerőtől pulzáló fiúcska tág szemmel méregette urát. Piciny mellkasa hevesen mozgott fel-le, pirospozsgás arcán piszok és verejték keveredett egymással.

– Uram! Nem érzi jól magát? – tudakolta hirtelen halálra sápadva. Egy nyögés volt a válasz. – Egy percet se aggódjon! Asztor szerint varázserővel bírok! Majd én meggyógyítom! – A lelkes fiú szavaira egy még hangosabb és morcosabb nyögés érkezett feleletként.

Peter buzgón lerántotta a takarót uráról, majd segített neki a hátára fordulni. Ezután leült mellé a paplanra, és aprócska kezét óvatosan ura mellkasára helyezte. Néhány másodpercig várt, aztán:

– Nincs szívverés! Nincs szívverés! – kiáltozta kétségbeesetten. Ura egy mélyet sóhajtott, s kezével közrefogta a fiú ujjait.

– Fiam, a vámpíroknak nem dobog a szívük.

Elolvasom

Alice Wright - Ritmus

Jobb kezével az állát támasztotta, baljával a pad szélén dobolt. Már csak egy dupla törije volt vissza, az ágya hívogató képe mégis csak kósza álomnak tűnt. Lesétálni a megállóba, felszállni a buszra, majd még legyalogolnia azt a pár métert... Szinte biztos volt benne, hogy el sem jut a szobájáig, hanem anyja a kanapén durmolva talál rá.

A szél hangosan süvöltött odakint, néha megrezegtette a fák ágait, de legtöbbször csak bekúszott az óvatlan járókelők kabátja alá. Október volt, a nyár már nem bujkált ott az időjárásban, az emberek nem vetkőzhettek pólóra és rövidnadrágra. Az eső mindennapossá vált, a Nap pedig inkább elrejtőzött a komor, sötét felhőpamacsok mögé. Sár volt és rengeteg tócsa, egy idő után pedig már a dér is ellepte a füvet reggelente.

Nagyot sóhajtott. Ha legalább a fülhallgatója itt lenne! De persze azt is ma kellett otthon felejtenie! Nem csütörtökön, amikor igazából nem is kéne bejönnie, mert csak ének, rajz és társai sorakoznak az órarendjében, nem! Ő volt olyan hülye, és már hétfőn a saját sírját ássa. Töri, matek, kémia... Inkább ne is folytassuk a felsorolást. Valami mormogásfélét hallatott, és egy újabb akasztófán lengő emberkét rajzolt a füzete hátuljába. Csüggedten nézett végig az eddigi rajzain; polipok, emojik, különböző firkák, melyekről az esetek nagyrészében meg sem lehetett mondani, micsoda.

Radírozások rezegtették meg a padokat, a kréta néha megcsikordult a táblán, mire az osztály sziszegve a füléhez kapott. Lapok sercegtek, székek nyikorogtak, léptek koppantak a koszos fapadlón. Akarva akaratlanul is hallotta a zajokban a dallamokat, általában az óra végére egész szimfóniát talált ki.

Tovább dobolt, és hallgatta a mások számára nemlétező dalt. Egy kotta, két kotta. Legszívesebben már rég dudorászott volna, de akkor tanára rászól, és lőttek is az egyetlen szórakozásának.

A távolban autók dudáltak. Még több hangszer a zenekarában.

Feje hangosan koppant a padon. Elaludt, a dal pedig ment tovább.

Elolvasom

Zsazsogó Nyáplic - Ritmus

Csörren a lánc, reccsen a pad. Ülnek a rabok a sorban. Véreskezű, Kopasz, Dongó, Haramia, Keselyű és Pancser. Lopott, ölt, hazudott, harcolt, ellenszegült, élt. Elfogták, beköpték, tőrbe csalták, kilökték, megtörték. Feladta, elnyomta, megbékélt, bosszút esküdött, megszökött, vegetál. 

Csörren a lánc, pattog az ostor. Ülnek a rabok a sorban. Véreskezű, Kopasz, Dongó, Haramia, Keselyű és Pancser. Véreskezű cuppog, Kopasz morog, Dongó motyog, Haramia a padlóra köp, Keselyű a fejével int, Pancser a tengert nézi. 

Csörren a lánc. Ülnek a rabok a sorban. Véreskezű, Kopasz, Dongó, Haramia és Pancser. A tenger felmorajlik. Ember a vízben, hulla a vízben. 

Csörren a lánc, reccsen a pad. Ülnek a rabok a sorban. Véreskezű, Kopasz, Dongó, Haramia, Barbár és Pancser. Lopott, ölt, hazudott, harcolt, küzdött, élt. Elfogták, beköpték, tőrbe csalták, legyőzték, megtörték. Feladta, elnyomta, megbékélt, bosszút esküdött, figyel, vegetál. 

Csörren a lánc, koppan a tálka. Ülnek a rabok a sorban. Véreskezű, Kopasz, Dongó, Haramia, Barbár és Pancser. Véreskezű mind lenyeli, Kopasz csak fintorog, Dongó jól megrágja, Haramia ízlelgeti, Barbár kiköpi, Pancser Dongónak adja. 

Csörren a lánc, pattog az ostor. Ülnek a rabok a sorban. Véreskezű, Kopasz, Dongó, Haramia, Barbár és Pancser. Véreskezű nyög, Kopasz a szálkát piszkálja, Dongó a fogát csikorgatja, Haramia liheg, Barbár evez, Pancser a tengert bámulja. 

Csörren a lánc, reccsen a pad. Ülnek a rabok a sorban. Véreskezű, Kopasz, Dongó, Haramia és Barbár. Pattog az ostor, Pancser fekszik. Barbár morog, Haramia vicsorít. Pattog az ostor, kiált a hang. Dongó a fogát csikorgatja. Kopasz a kezét nézi. Véreskezű szeme villog. 

Csörren a lánc, reccsen a pad. Ülnek a rabok a sorban. Véreskezű, Kopasz, Dongó, Haramia és Barbár. Pattog az ostor, kiált a hang. Pancser a földön fekszik. Pattog az ostor, csörren a lánc. Vizet kap és visszaültetik a padra. 

Csörren a lánc, reccsen a pad. Ülnek a rabok a sorban. Véreskezű, Kopasz, Dongó, Haramia, Barbár és Pancser. Véreskezű háta zsibbad, Kopasz ínye felszakadt, Dongó a fogát szívja, Haramia a vállát fogja, Barbár az orrát igazítja. Pancser szeme könnyben úszik. 

Pattog az ostor, siklik a gálya. Ülnek a rabok a sorban. Véreskezű, Kopasz, Dongó, Haramia, Barbár és Pancser. Csörren a lánc, reccsen a pad, lesújt az evező a habokra. Siklik a gálya, pattog az ostor, kiált a hang.

Elolvasom

Vantana M. Forest - Ritmus

Aznap kifejezetten korán érkezem a műterembe. A portás gyanakodva figyeli, ahogy elvégzem a szokásos cselekménysort: táska kicipzározása, kulcskeresés, pánikbaesés, "Megtaláltam!", szerencsétlenkedés a zárral és végül a büszkeség, mely elönti a testem, mikor végre beléphetek az otthonomba. A gyanakvását minden bizonnyal annak köszönhetem, hogy másfél órával előbb érkeztem a szokásosnál, és nem ismer fel az új hajammal, melegítőnadrágban. Szerencsémre nem von kérdőre, a pillantását hamar elfeledve libbenek be a terembe.

Hatalmas üres tér. Egész falakat betöltő ablakok és tükrök. A padló faburkolatában szinte látom az arcom, de nem tűnik csúszósnak.

Emlékszem, mikor két hónappal ezelőtt itt voltam, milyen lerobbant volt még minden! Bekapcsolom a Hifit. Lenyomom a play gombot, majd hagyom, hogy a zene ritmusa átjárja a testemet. Lecsukott szemmel indulok körbe a teremben. Mosolyogva húzom végig a falakon a kezemet, az ablakhoz érve kinézek a városra, majd be a terembe. Meseszép.

Most jön a kedvenc számom. A My Fair Lady dallamára lassan középre sétálok, felveszem a kezdőpózt, és egy pillanat alatt eltűnik minden. Csak én vagyok és a zene. A testem ritmusra mozog. Nem figyelek semmi másra csak a karjaim kecses mozdulataira, a tökéletes spiccre, a kecses elugrásra. Lelassul a dallam. Újabb szám következik, majd még egy, és még egy. Erre táncoltam az utolsó versenyemen. Az emlékek fájdalmasan tolulnak az agyamba. Egy pillanatra megtorpanok, de aztán megteszem az első lépést. Sose szabad feladni. A lábam már sajog a spiccipőtől, de nem érdekel. Lassan idézem elő, pontosan hajtom végre a lépéseket. Félek, hogy megint az lesz, mint akkor. Még egy lépés, a lábamba belenyillal az ismerős fájdalom. A padlóra roskadok, de igyekszem elegánsan befejezni a mozdulatsort. 

A zene véget ér. Elernyednek a tagjaim. Az ajtó felől előszőr halkan, félve, majd egyre hangosabb taps hallatszik. Az órámra nézek, majd az ajtóban álló szülőkre és gyerekekre. Itt az ideje, hogy elkezdjem a tanári karrierem.

Elolvasom