Azon a csodálatos tavaszi estén egy kínok közt vergődő fiatal nő megszülte első gyermekét. Egy kis hajasbaba volt, a nővérek mindig megfésülve vitték az édesanyjához. Jó egészségnek örvendett, gyorsan cseperedett, és tele volt álmokkal, ambíciókkal, megvalósításra váló célokkal. Ám ezeket a célokat rajta kívül mindenki nevetségesnek titulálta.
– Ugyan, neked orvosnak kell menned! Egy méltóságteljes szakma, és még meg is fizetik.
– Kapcsold már ki azt a kicseszett zenét! Inkább olvasnád azokat a nyamvadt tankönyveket!
– Te? Színpadra? Na, ne röhögtess! Inkább menj, hozz még egy sört!
– Hidd el, a jogi pálya a neked való. Rád nézek, és egy jogászt látok.
– Ez meg mi a szar? Hé, nézzétek, a szerencsétlen verseket ír! Berosálok!
– Éhen akarsz halni?
– Úgyis belebuksz, aztán majd jöhetsz hozzám sírni.
– Add fel.
A gyermek majdnem így is tett. Számtalanszor térítették le az útról, szúrták hátba, de ő csak tűrt és csak tűrt és csak tűrt. Mélyen legbelül viszont üvöltött.
Több iskolát elvégzett, mindet kiváló eredményekkel, és mindenki örült. Annyira örült, hogy a szenvedését nem vette észre senki. Ezután számos területet kipróbált, de sehol sem találta meg a helyét, és a körülötte élők kezdtek türelmetlenkedni. Viszont nem csak ők.
Ez a kivételes kisgyermek egy időzített bombává vált, és folyamatosan azon tűnődött, mikor fog robbanni. Hamarabb, mint hitte. Egy ebéden történt. Feldöntötte az asztalt, szétszaggatta a terítőt, összevagdalta a tenyerét. És üvöltött. Hangosan üvöltött.
– Egy életem van. Ez az élet rövid. És ha már itt vagyok, miért nem lehetek az, aki szeretnék?
Ezt követően feladta azt, hogy megfeleljen másoknak, és nekiállt, hogy saját álmait üldözze. Minden nap keményen megharcolt az elé gördülő akadályokkal, és amikor már azt hitte, hogy igazuk volt, hogy a hegytető nem létezik, meglátta a csúcsot. A csúcson többezer ember fogadta, akik mind miatta gyűltek össze. Nem okozhat csalódást nekik, igaz? Mély levegőt vett, és amikor felharsant a zene, énekelni kezdett.
