Néha csak rám jön az írhatnék. Nem a „jaj, ez egy jó
történet lenne, dolgozzuk ki” fajta, hanem az, amikor csak minden szót
gyönyörűnek találok, és csak írom őket, de minél többször firkantom le őket egy
papírra, annál természetellenesebbnek és idegenebbnek tűnnek. Mégis szeretem
ezt csinálni, mert szebbnek tűnik a világ, jobbnak tűnök én is.
Ragyog. Béklyó. Zseniális. Könyv. Betűk. Hangok. Illatok.
Fény. Kávézó. Por. Terasz. Pont. Egyetem. Világ. Téglafal. Végállomás. Híd.
Másik oldal. Minden. Csoda. Üzenet. Emlék. Nyom. Irat. Macskakő. Felhők.
Dombok. Villanypózna. Fű. Pad. Játszótér. Szabadság. Semmi.
Valahogy minden szót, még azt is, aminek rossz jelentése
van, vagy alapjáraton nem használom, egy csepp világegyetemnek tűnik, és ha
írok, egyszerűen csak olyan, mintha uralkodnék valamin. Nem valami hatalmas
dolgon, nem a világon, inkább azon, ami a fejemben van, és amit papírra vetek.
Uralkodom magamon.
Néha rohan a világ, és nekem kedvem támad vele rohanni, még
akkor is, ha tudom, sohasem érném utol. A fénysebességnél is gyorsabb, hozzá
képest én csak egy csiga vagyok, mégis, legtöbbször hallgatok arra a cincogó
kis hangra a fejemben, a sarokba hajítom azt, ami éppen a kezem ügyében van,
csak cipőt veszek fel, és úgy, ahogy vagyok, akár pizsamában, akár szakadt
otthoni ruhában, de rohanok. Dombokra, valami magas helyre, ahol egyszerre
érzem azt, hogy egyedül vagyok és mégsem. Nem tárom szét a karom, mint a
filmekben, nem szívom be a kora délutáni vagy késő délelőtti, kipufogófüst- és
trágyaszagú levegőt, csak megtorpanok egy pillanatra, körbenézek, és már megyek
is tovább. Fogalmam sincs hova, meddig, nem törődök senkivel és semmivel, csak
megyek, míg meg nem találom azt a helyet, ahol úgy érzem, véget ér a világ,
akkor is, ha nincs szakadék, hanem minden folytatódik tovább.
Amikor elfekszek, érzem, ahogy a föld él, lélegzik a
tenyerem alatt. Csodálatos!
Ezek az apró mozzanatai a mindennapjaimnak bizonyítják
igazán, hogy élek.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése