Zsazsogó Nyáplic - Legendák

A tömeg zsibongásába éles sípok és kiáltások hangjai vegyültek.

- Hazug... csalók! Gyil-kosok! - kiáltotta nem messze előttem egy nyomorék öregember a botját rázva a főtér felé, ahol a sorozás folyt, míg mellé nem ért egy katona és gyomorszájon nem vágta. Összegörnyedt, majd a földre zuhant. 

Igyekeztem úgy intézni a lépteimet, hogy középről észrevétlen a házfalak mellé sodorjon az emberáradat. 

- Menj tovább! - utasított a katona.

- El-elviszem az útból, hogy ne okozzon több bajt. - A katona végigmért mindkettőnket, nem akaródzott itt hagyni minket, de amint meghallotta az újabb szaggatott sípszót, szó nélkül elsietett.

- Gyere, Ronnal bácsi - felvettem a földről a botját és segítettem neki lábra állni. - Miért keresed a bajt?

- Ez a háború... a háború... csak szörnyűség és hazugság - motyogta Ronnal. - Én... láttam mindent. Hazugság.

- Tudom, Ronnal bácsi, tudom. Nem északi barbárok ezek, akik a hegyeken át érkeztek, hanem erdei gnómok és tündérek, akiket mi támadtunk meg.

- Ne gúnyolódj! - lihegte Ronnal, majd megtörölte a szája szélét.

- Hiszek neked. Mind hallottunk már tündérekről szóló legendákat.

Ronnal megtántorodott. Ekkor néztem csak meg őt jobban. Szája széléről vér csordogált, megfestette gyér szakállát is. Az arca kissé elfehéredett.

- Sietnünk kell! - motyogta és bicegve előre iramodott.

Ronnal háza rozzant volt és mindenhol kacatok hevertek. Gondosan bezárta mögöttem az ajtót.

- Gyertek elő! - suttogta aztán rekedtes hangján, mire minden irányból halk motozás hangzott fel. Ronnal felém fordult. - Te mindig segítettél... nekem - köhögött. - Kérlek, ezentúl segíts... nekik.

Értetlenkedve néztem körbe. Hat kíváncsi fekete szempár szegeződött rám. 

- Azok... nem legendák voltak - nyögtem ki nagy nehezen.

- Nem. Nem azok voltak. 

Ahogy belenéztem azokba az árva tekintetekbe...

- Sziasztok! Én Neil vagyok 

Egyikük lassan bólintott.

- Ne hagyd... hogy őket is megöljék. Ne hagyd, hogy legendákba zárva élhessenek csak.