Mindenki imádta. Hülyült, segített, játszotta magát, emiatt
pedig valahogy szimpatikusnak találták a többiek. Én nem. Átláttam az álcáján.
Láttam a tekintetében a csak számomra létező gúnyt és megvetést, az igazi
énjét. És gyűlöltem. Őt, és a hozzá hasonlókat. Tudta, mit kell tennie,
mondania ahhoz, hogy mások szeressék, és cselekedett, még akkor is, ha ezzel
valakit a földbe is kellett tipornia. Pusztítva, diadalittas mosollyal haladt
egyre feljebb a ranglétrán, és akik követték, nem látták, hogy mit hagy maga
mögött. Észre sem vették a könnyeket, a megtört, mégis reménykedő embereket,
akiken átléptek, s néha még vissza is tolattak, hogy biztos a talajon maradjon.
De még az eltiportak is szerették. Minden tette ellenére bálványozták, én pedig,
ha hangot adtam kételyemnek, ki lettem nevetve, meg lettem alázva. Nemcsak,
hogy szörnyeteg volt, de sármjával másokat is azzá tett.
Persze mindene megvolt. Tökéletes géneket örökölt a,
mondhatni, aranyvérű családjából, mindenben jól teljesített, a tanulmányi
eredményei a magasban, millióan követték vakon, körül sem nézve, még ha a
vesztükbe rohantak, akkor sem. Ragyogás vette körbe, a felhőkön csücsült, onnan
nézett le rám, rám, aki a köztünk lévő hasonlóság ellenére a földön maradt.
Néha veszekedtünk, azt állította, ő csak töri nekem az utat. Ilyenkor mindig
megmutattam neki a véres csatamezőt, amit alkotott, és megkérdeztem, emiatt a
látvány miatt soha sem fogok tudni felrepülni hozzá, és bevallom, már nem is
akarok. Az elejétől kezdve premier plánban nézhettem végig a történetét, és
azzal áltattam magam, hogy egyszer úgyis elbukik. Hisz ő sem tökéletes.
De nem bukott. Még onnan is tovább tudott lépni, ahol már
mindenki azt hitte, lehetetlen. Újra és újra meglepte a világot és engem, hogy
aztán az orrom alá dörgölhesse a sikert, amit sohasem érhetek el, és ezzel
együtt egy jóslatot, miszerint még ha sikerül is elérnem, amit neki, akkor is
az árnyékában maradok.
A bátyám egy ördög volt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése