Alice Wright - Küldetés

Soha nem kellettem senkinek. Átnéztek rajtam, egy lidérc voltam nappal és éjjel egyaránt, akit csak akkor vettek észre, ha megszólalt, vagy rossz fát tett a tűzre. Hozzám egyik sem illett, szóval... Egészen addig a napig egyedül voltam, mint a kisujjam.

Igazából még most sem értem, miért pont engem néztek ki, hiszen, valljuk be, már akkor is hihetetlenül vékony voltam és gyenge, konkrétan meg lehetett volna számolni a bordáimat, és az ügyetlenségemről még nem is beszéltem. De ennek ellenére valamiért mégis mellettem döntöttek.

A helyzet egyszerű volt; egy bizonyos feladatot kellett elvégeznem, és akkor befogadtak volna a társaságukba. Igen, tudom, hogy ez az ő esetükben azt jelentette, hogy kifutófiúvá váltam volna, de őszintén! Ha egyedül lennél, nem lennének barátaid, hagynád elúszni ezt a lehetőséget? Ugye, hogy nem?!

Én úgy döntöttem, megpróbálom. Az egyik testesebb srác kezéből kellett kicsennem egy ijesztően jó minőségű piát, aztán a tagok egyikének az ellenőrzőjét kellett megszereznem az igazgatóiból, mielőtt még megkapná az utolsó beírását, és kicsapnák.

Az elsőt könnyedén megcsináltam, az alany annyira be volt már rúgva, hogy észre sem vette, amikor a szeme láttára cseréltem ki az italát valami nevenincs sörre. Simán legurította azt is, fel sem tűnt neki a különbség.

A másodikkal viszont már akadtak problémák. Egyedül kellett véghez vinnem az egészet, de még csak ötletem sem volt. Végül megálltam az iroda ajtaja előtt, és tanácstalanul meghúztam a kezemben tartott üveg tartalmát. A folyadék marta a torkomat, annyira, hogy könnyem is kicsordult, de nem hagytam abba. Elegem volt. Aztán meghallottam a nyikordulást.

Mire észbe kaptam, már ismét az ajtón kívül találtam magam, az íróasztalon pedig újabb öt ellenőrző foglalt helyet, az enyémmel együtt. Az elmémbe a fájdalommal kézenfogva nyilallt bele a baljós felismerés; kitálaltam. Részegen, vihogva meséltem el a suli fejesének a szituációt. A bandatagok tekintete sem ígért jót.

Egy küldetésem volt. És elszúrtam.