– Mi az? Mit néznek szemeid ily mélabúsan? – kérdezte drámai hangon Peet. Erre a fogalmazásra muszáj volt felnevetnem. Már egy hete nem nevettem. Peet szeme felcsillant, amint a gyöngyöző kacajom, mármint a fuldokló szamár köhögésére hasonlító nevetés elhagyta a számat. Hiányzott már a boldogság. Nem gondoltam volna, hogy pont most fogok újra boldogságot érezni. Már teljesen letettem a dologról, szinte a szót is kitöröltem a képzeletbeli szótárból a fejemben, de aztán jött ez a srác és megmentett. Már nem először tette, bár az is igaz, hogy részben miatta voltam ilyen rosszul. Ezt ő tudta is, de nem igazán akaródzott neki bocsánatot kérni tőlem. Nem is vártam el. Az én hibám, hogy beleszerettem, ő meg nem viszonozta. Még a barátság extrákkal sem jöhetett össze, hiába voltunk óvoda óta elválaszthatatlanok. Én nem igazán akartam azokat az extrákat, amik neki megfordulhattak a fejében. De mindegy is. Már túltettem magam rajta. Bár... Lehet ezt csak bemeséltem magamnak. Most, hogy itt ülünk egyes egyedül ebben a hatalmas házban Peter szobájában, úgy érzem, nem felejtettem el mindent. Ahogy belenézek mélyzöld szemeibe, elfog valami különös érzés. De nem merek már közeledni hozzá. Félek, hogy megint nem beszélne velem sokáig, azt meg nem bírnám ki még egyszer. A szemét nézem, és ő is engem figyel. Félek megszólalni, megtörni ezt a pillanatot. Mintha ő is úgy érezne, mint én. Teste pórusaiból szinte sugárzik az idegesség. Mi lehet a baja? Már nem mosolyog, és pont úgy néz ki, mint aki valami fontos dolgot akar közölni.
– Tudod, szakítottam a barátnőmmel – szólalt meg végül. Meglepetten néztem rá. Erre igazán nem számítottam. – Miattad – tette hozzá mosolyogva. Teljesen ledöbbentem. Ez nem lehet igaz! Nem hiszem el, hogy ez tényleg velem történik. Majdnem sírva fakadtam örömömben.
Peet várakozva figyel, majd, amennyire lehetséges közelebb kúszik hozzám. Az ágya mellett ülünk, kezét az enyémre csúsztatja, másikat arcomra teszi.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése