Zuhanok. A zászló, ami az előbb még egy karnyújtásnyira volt, most csak apró pontnak tűnik, és még mindig zsugorodik. A fülem zúg, a szél cibálja a hajamat és a kabátomat. Nem tudom, milyen mély a szakadék, ahova beleesek, de nem is nagyon érdekel, ahogy jelenleg más sem. Még mindig szakad a hó, szürke felhők takarják el a máskor kék égboltot. Látóterembe fokozatosan bekerül a hegy, ahova felmásztam. A kitüremkedő sziklák, zugok, ahol lepihentünk anno a vihar elől, és a csúcs. Az a mások számára elérhetetlen csúcs, amit eddig én is csak a szobám ablakából láttam, és amit most mégis sikerült megmásznom- még ha tizenhét évembe tellett is. Elmosolyodok. Tizenhét év. Az emlékek lavinaként tódulnak az agyamba, mondhatnám azt is, hogy lepereg előttem az egész életem. Az egyik képkockán még a járókámban vigyorgok az engem fotózó édesanyámra, a másikban pedig már kint hógolyózok a bátyámmal. Az évek telnek, az autós, focizós felvételeket felváltják a szánkózós, hóangyalkészítős relikviák, míg végül csak a hegymászós pillanataimat látom. Az emberek változnak, mindig más hegyoldalon állok mással, de én, és a szenvedélyem sohasem változik. Igazából furcsa is egy kicsit. Bár a nagyszüleim, mondhatni a széltől is óvtak a születésem óta, anyám és apám egyszer sem próbáltak leszoktatni erről a fajta drogomról, pedig biztos megrémítették őket a híradóban felvillanó, hála az égnek ritkán előforduló balesetek képei. Hagyták, hogy a legveszélyesebb, és éppen ezért legizgalmasabb játéknak szenteljem az életem, és így, hogy nem gátoltak, most úgy érzem, nincs is mit megbánnom. Boldog életem volt, jó tanulmányi eredményekkel, és soha véget nem érő, nevetéssel teli délutánokkal. Most utoljára minden percet jól az emlékezetembe vések, újra végigpörgetem a saját filmemet. A talaj közeledik, szinte látom, ahogy a mélyedések egy gonosz arcot formáznak. ,,Gyere!"- mintha ezt mondaná. Felvillannak a barátaim ijedt ábrázatai, mikor megcsúszik a lábam. De már nincs mit megbánnom.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése