Az erkélyen ült, régi karosszékében, melyet a lábával ringatott, és az eget kémlelte – már amennyit a ház fölé magasodó, öreg fenyőfáktól látott. Vihar közeledett, de még a lassan vánszorgó, a legtöbb csillagot eltakaró, baljós külsejű felhők sem tüntethették el az égbolton végighúzódó Tejutat. A Hold kivételesen a háta mögé bújt, onnan ragyogta be a tájat.
Lopva a mellette árválkodó zsámolyra pillantott, majd figyelmét ismét a fenn pislákoló, magamutogató Esthajnalcsillagnak szentelte.
– Holnap indulunk – kezdett bele a szokásos esti mesélésbe. – Talán még nem is mondtam, hova megyünk. A tanárnő ezúttal Hawaiira visz minket. Megint hőség lesz. Utálom a meleget – mormogta, majd sorolni kezdte a nevezetes hely hátrányait. Ki akarta beszélni magából az indulatot, ami a kirándulás bejelentése óta benne volt. Szeretett ismeretlen vidékekre utazni, de a trópusok kiskora óta szóba sem jöhettek. Pontosabban azóta a bizonyos nap óta. Még mindig a fülében csengett a kocsiban elhangzott, makacs mondat.
A bátyussal örökké együtt leszünk!
Mindketten magabiztosak voltak, ellentmondást nem tűrve fogták egymás kezét a gyerekülésekben ülve. Aztán az irányítás kicsúszott apró markuk közül. A partra érkezvén megtörtént a baj, ami után semmi sem volt ugyanolyan. Legfőképp ő. Ki se tette a lábát a házból, csak ha muszáj volt, a nyár beköszöntével pedig a legnyomósabb indok sem tudta rávenni, hogy átlépje a küszöböt. A szobájában ült, olvasott, vagy kiült a balkonra, a távolba meredt, és beszélt. A napjáról, hogy mit csinált aznap, vagy hogy milyen elviselhetetlenek lettek a szüleik az incidens óta. Most pedig ugyanott gubbasztott, a tudattal, miszerint másnap elutazik. A bőrönd már az előszobában hevert, csordultig telve olvasnivalókkal, néhány ruhával és tisztálkodószerekkel. Az övtáskájában ott pihent a zenelejátszója – tele rég elfeledett számokkal –, az őskori mobiltelefonja, és némi költőpénz.
Kezdett hűvös lenni. Nagyot nyújtózva felkelt, és kitárva a szobájába vezető ajtót, még egyszer visszanézett az est első csillagára.
– Aludj jól, Hugi!
Egy szó: Megható!
VálaszTörlésOooh. Én valahogy azt hittem, hogy a húga szemszögéből írtad, és a végére megdöbbentem. És ááhh, szomorú.
VálaszTörlés