Zsazsogó Nyáplic - Éjféli suttogások

– Miért e baljós órán kértél tőlem randevút? Miért e sötét híd? Alattunk robog a folyam, Hold fénye csupasz csontként villan rajta. Mintha testeket sodorna.

– Egyetlenem, nem reméltem, hogy utószor még láthatlak! Megírtam a levelet, melyet apró kezedben szorongatsz. Bár ne írtam volna meg! Érzem már, akaratom egyre gyengül, ahogy meleg szemedbe nézek.

– Szívem egyetlen szerelme, mi gyötör? Nem hagyhatom verejtékben úszni e drága arcot. Áruld el nekem, mily' titok kínozza belsőd!

– Nem tehetem. Ne is kérd, csak hajítsd vízbe a levelet! Ne is… előbb tépd darabokra, ahogy az én szívem is darabokra fog szakadni, mihelyst…

– Most erről ne többet! Lazítsd el görcsbe rándult kezeid, szerelmem, s ölelj át! Testünk összefonódik, szíved, ha megrepedt, hadd foltozzam be saját szívemmel. Egyé válunk csókban, ölelésben. 

– Szerelmem, bár soha nem érne véget ez a pillanat, de éjfélt üt a templom harangja és nekem búcsúznom kell tetőled örökre.

– Elhagysz engem? Nem szeretsz?

– Hogyne szeretnélek! Szívem belehasad e búcsúba.

– Miért kell menned? Mi szólít el mellőlem?

– Apám rangot vásárolt nekem. Messzi keletre küldenek.

– Veled megyek!

– Szörnyű vidék. Vad népek. Erre nem kérhetlek. Felejts csak el, mert soha többet nem térek vissza! Indulnom kell máris. Folyón jutok le a tengerig. Habcsónakban utazom, s a Hold lesz egyetlen kísérőm.

– Oh, maradj csak még egy órácskát! Ne hagyj el ily kegyetlenül!

– Nem lehet, szerelmem! Hív a nagy folyó.

– Elmész, s magányomban egyedül hagysz? Csak még egy utolsó mézédes pillanat, mi kis időre összeragassza meghasadó szívem.

– Nem engedhetek a hévnek, mely hatalmába akar keríteni. Hacsak egy perccel is tovább időzöm, elhatározásom végleg meginoghat. Nem hagyhatlak szégyenben.

– Oh, te kiálthatatlan, háládatlan… hát így itt hagysz? Utolsó kívánságom sem teljesíted?

– Halál suttog a fülemben, téged Szégyen környékez. Átkozott legyen ez óra és átkozott a levél. Végzetünk hozta csupán elébb.

– Boldogság, mit te homályos szemeiden át Szégyennek látsz. Nem emléket kérek hát tőled, de egy búcsú ajándékot. Kilenc hónapon át gyászolnálak, rá se néznék ajándékodra, ígérem!

– Milyen fondorlatos vagy. Fűzöd a szavakat, ahogy engem is fűztél, és biztos vagyok benne, életem, láncodra még sok férfi szívét felkötheted. Szemeid igézőek, ajkad csókolni való… nem lehet nemet mondani neked.

– Akkor ne mondj!

– Nem fogok…