Vantana M. Forest - Éjféli suttogások

Három éve kezdődött. Van egy tippem, hogy miért, de ha elárulom, akkor ki fogtok nevetni.

Éjfél van. Száguldozunk a szerpentin úton, tudom, hogy a sofőrünk részeg. Már megbántam, hogy beültem a kocsiba. Anna az anyósülésen ül, boldogan sikítozik minden kanyarban. Ő se keveset ivott. A boldog sikkantások hirtelen ijedt sikításba fordulnak át. Repülünk a szakadék felett. Meg fogunk halni.

Nem hiszem el, hogy egyedül én éltem túl. Bárcsak velük haltam volna! Én se voltam teljesen józan, de jobb lett volna, ha én vezetek. Vagy felhívhattuk volna a szüleinket. Bármi jobb lett volna.

Rengeteg dilidokinál megfordultam már azóta. Persze nem önszántamból mentem. De ha anyuméknak így jobb, nem volt mit tennem. Igyekeztem megfelelni az elvárásoknak, de semmi nem segített.

A baleset óta, minden éjjel éjfélkor kopogtatnak a szobám ablakán. Egy ideig nem foglalkoztam vele, azt hittem csak a fák ágai csapdossák az ablakot. De a kopogás egyre erőteljesebb lett, egyre dühösebb. Muszáj volt megnéznem ki az.

Óvatosan kikeltem az ágyamból, hogy kinyissam az ablakot. A szélvihar hátralökött az ágyra. Nagyokat pislogtam, nagyon megijedtem. Végül amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is ment a szél. Csak valami halk suttogás maradt utána. 

Azóta ezt minden este eljátsszuk. Sosem értem mit suttog, pedig mindig nagyon figyelek rá. Azonban kezd elegem lenni ebből.

Ma este lefekszem az ágyamba, várom, hogy elüsse az óra az éjfélt és elkezdődjön a kopogás.

Gyorsan kipattanok az ágyamból, kinyitom az ablakot, beengedem a szelet.

– Mit akarsz? – kiáltok, rázúdítva az összes felgyülemlett dühömet. A légörvény addig kering, míg emberalakja nem lesz. Ismerem őt. Anna az. – Anna! Mit akarsz? Miért nem mész el innen? – elkezdenek potyogni a könnyeim. Bárcsak abbahagyná már ezt az évek óta való üldözését. Már nagyon elegem van belőle.

Valamit suttogott. Nem értem! Akartam mondani, de a szél beözönlött a számba.

– Neked is meg kellett volna halnod – sikítja vészjóslóan.