Alice Wright - Éjféli suttogások

Az ablakban ült, a havas tájat szemlélte. Alkonyatkor kezdett el hullani, azóta pedig szép lassan belepte az udvart. Még nem csúfították el lábnyomok, vagy kisebb üregek. Szerette a telet, főleg ilyenkor. Szűz hó borította a kerteket, a háztetőket, a fákat. Sűrűn hullott, alig lehetett látni valamit, a szél pedig kegyetlenül fújt, paprikapirosra csípve ezzel az ilyenkor még az utcán kóborlók arcát. Egy pillanatra elszakította tekintetét az ablaküvegtől, hogy aztán végigvezesse a szobáján. Szemei előtt csillagok táncoltak, ahogy a vakító fehérségből a néma sötétségbe nézett. Egy idő után halványan kirajzolódtak a helyiség körvonalai: a sarokban álló festőállvány, a baldachinos ágy, a szekrény, és egy kis asztal, rajta az írógépével. Hatalmas szoba volt, a kortársait elvarázsolta, de a kevés bútor, és a rátelepedő homály mélabúvá tette az évek során. Legalábbis éjszaka, amikor nem sürgölődtek körülötte barátnői. Délután, mikor a Nap arany sugarai vonalakat festettek a vörös padlószőnyegre, igen bájosnak tűnt. A Hold ezüstösen tört be az üvegen át, az ő kicsiny árnyékát vetítve a padlóra. Jól kivehetőek voltak keskeny vállai, vékony homokóra alakja, és hosszú haja. Nem szerette. Mindig is le akarta vágni, meg akart szabadulni éjfekete tincseitől, de szülei ellenezték, akárhányszor szóba hozta.

– Gyönyörű vagy – mondták olyankor, ő pedig mélyen eltemette magában eme kívánságát, hogy nemsokára újra felszínre törjön. Elkapta tekintetét, újra a csillogó, fehér birtokot szemlélte. Csak ilyenkor, éjjel volt szép. Máskor inkább börtönnek látta, ahová a magafajta gazdag lányokat zárják be. Rövidre nyírt fű, egyformára metszett fák és bokrok, színek szerint válogatott virágok. Egyszerre volt tökéletes és tökéletlen. Nagy volt és üres. Sohase járt ott senki a dolgozókon kívül. Ki akart szabadulni, el akart menni innen. Virágos rétekre, a közeli városban lévő vásárokra, bárhova, csak minél messzebb ettől a háztól. Élni akart.

A közeli templom órája éjfélt ütött, a harangszó átszelte a vidéket. A szél már nem süvített, csak csendben suttogott.