Brukú - Meghívás a Pokolból

Tökéletesen látszik a poros ablakon keresztül is, hogy a békés, gazdag lakónegyed már csak árnyéka önmagának: a szebbnél szebb virágágyásokat kirohadt, bűzlő növények fedik, a dús, vastag törzsű fákból száraz csonkok látszanak, a kerítések kidőltek, a gyerekhinták és az udvarokban parkoló autók szétrohadtak. A kétszintes, hangulatos házak többségéből nem maradt csak törmelék és romok, amik minden egyes bombázással és bevetett vegyi fegyverrel nőnek. 

Az a néhány megmaradt ház szinte elveszik a káoszban a bedeszkázott ablakaikkal és ajtajaikkal. 

Csend van: várakozással és félelemmel teli csend, amibe minden megmaradt ember és állat igyekszik meghúzódni és túlélni.

- Végre sikerült kimosni a szennyest. – jön be Patrice a lelakott, toldozott-foltozott bútorokkal tele zsúfolt, sötét nappaliba. Az egykor telt idomú asszony lesoványodott a háború miatt, a rongyos végű farmere és a kinyúlt ujjatlan pólója is lóg rajta. Szemei karikásak, arca színtelen.

– Sose fogom ezt a kézzel mosást megszokni. – Arrébb dob egy kibolyhosodott díszpárnát mielőtt leülne a kanapéra. A férje azonban semmit nem szól erre, csak ugyanolyan mozdulatlanul áll a megfakult fekete flanel ingében és az oldalzsebes szürke nadrágjában.

- Mi az? Látsz valamit? – vált témát azonnal. Dallamos hangja megkeményedik és aggodalmassá válik. Nate válaszul csak vesz egy mély, sípoló lélegzetet aztán enyhén köhögve kifújja. 

- Katonák? Újabb bomba? – kérdezi most már feszülten miközben felmarkolja a falnak támaszott baseball ütőt és oda siet mellé. 

- Nem... – érkezik a reszketeg, erőtlen válasz. Patrice leereszti az ütőt és szembe fordul férjével. Ekkor látja csak, hogy a magas, testes férfi görbe háttal, mereven áll és vaskos ujjai között reszketve markolászik egy koszos papírt.

- Ez micsoda? – szegezi neki a kérdést riadtan a felesége.

Nath hosszú percekig figyeli üveges, fénytelen tekintettel a szürke égre kúszó vastag füst felhőket miközben a rágóizmai össze-összeszorulnak a többnapos borostája alatt.

- Meghívás a pokolból... – suttogja nagysokára, miközben átadja a katonai behívót szerelmének. 

Elolvasom

Lyla Campbell - Meghívás a Pokolból

Gyere, lépj közelebb és nézz körbe. Szívd be a bűn csábító mézes-mázas illatát és engedj a kísértésnek. Hagyd, hogy magával ragadjon a pillanat heve és élvezd. Ne próbáld megbánni. Idézd fel magadban a perceket, mikor hagytad, hogy az igazi éned eluralkodjon rajtad. Mikor hagytad, hogy a szíved, a vágyaid vezéreljenek és rossz voltál. Mikor ártottál másoknak és akármennyire próbáltad tagadni, még élvezted is. Mikor ösztönből cselekedtél, reflexből és ezt te is tudtad, hiába szeretted volna elnyomni az érzéseidet.

Most viszont nincs miért szégyenkezned. Bevallhatod, amit soha nem mertél. Gondolj arra az élvezetes éjszakára, mikor megszegtél minden szabályt. Vagy idézd fel magad előtt azok arcát, akiket utálsz. Nem is nehéz, igaz? Van egyszerűbb feladat is: csak képzeld el, ahogy ártasz nekik, ahogyan bántod őket és látod az arcukra torzuló szenvedés csodálatos jeleit. Meglepődtél, hogy milyen könnyen megy? Ne is próbáld tagadni, mennyire élvezed. Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha az emberek nem tettetnék, hogy ők jók, mikor belül mindenki romlott. Te is tudod, hogy mindenkiben ott van a rossz, csak sokan elnyomják. Pedig nem szabad, engedni kell a vágynak és kiélvezni. Mindenki szeretne önmaga lenni, akkor minek fojtanád el? Hazudik az egész világ, mikor azt mondják, hogy rossznak lenni bűn. Hazudni nem az? És mi a baj a sötét oldallal? Úgyis mindenki csalódik előbb-utóbb, nem lenne egyszerűbb, ha többet senki nem tenné? Ha azt mondják, hogy ne érdekeljen mások véleménye, az érzéseik miért érdekelnének? Légy önző, hazudj, lopj, csalj, okozz károkat, legyél hűtlen, ölj, kínozz, de a legfontosabb, hogy élvezd. Engedj a suttogásoknak, amik mindig ott vannak. Hallgass rájuk és tedd meg mindazt, amit mindig is akartál. Te is tudod, hogy nem menekülhetsz előlük, akkor miért próbálnád? Képzeld el, hogy nem lennének szabályok, csak amiket te alkotsz. Hát nem lenne szép? Csak ess bűnbe és lépj be a pokol csábító, édes melegébe.

Elolvasom

Alice Wright - Meghívás a Pokolból

Mámorító volt. Ahogy rám nézett, mintha tűz lobogott volna a szemeiben, s ezek a karmazsin lángok sohasem aludtak ki, akármennyiszer is vesztem el bennük. A hangja mély volt, mégis akkora gúnnyal tudott szólni másokhoz, akkora éle volt minden szavának, hogy az emberek két csoportra osztódtak, ha róla volt szó; akik utálták, és akik féltek tőle. Én egyikbe sem tartoztam.

Legtöbbször a tetőn fekve találtam rá. Kezeit a tarkójánál kulcsolta össze, szeme lehunyva, haja a szélrózsa minden irányába elterült. Az inge felül kigombolva, jól láthatóvá téve a nyakában lógó dögcédulát. Sokszor leültem mellé, és figyeltem, ahogy alszik. Néha felébredt, rám emelte éjfekete íriszeit, és megragadta a csuklómat. Ahol megérintett, még órák múlva is éreztem azt a perzselő érzést.

Heves volt, ha rossz fát kellett tennie a tűzre, és álmos, ha bármi másról volt szó. Mintha csak azért élt volna, hogy felfordítsa a világ rendjét, mintha csak pusztításra teremtetett volna. Ha volt is egy másik, szelídebb arca, ez az erőszakos, bűnös maszk az évek alatt hozzánőtt. A ráaggatott negatívabbnál negatívabb jelzők megmérgezték. Velejéig romlott lett.

Az emberek szörnyként tekintettek rá. Ő is magára. Én pedig az emberekre. Ilyen ördögi kör volt ez. Senki sem akarta megismerni őt. Összesúgtak a háta mögött, beskatulyázták, kiközösítették. Ő pedig még csak meg sem próbált változtatni. “ Jó ez így...” – hangoztatta, valahányszor feljött ez a téma. De valahogy nem tudtam hinni neki ilyenkor. Mégsem tettem ellene semmit. Féltem, hogy a mosolyok, a kedves szavak, a pillantások, amik csakis nekem szóltak, eltűnnének. Önző módon hagytam, hogy bent ragadjunk ebben a fájdalmas, idegesítő, számomra mégis biztonságos helyzetben. Mert én is csak egy szörnyeteg voltam hozzá hasonlóan.

Veszélyes. Lelketlen. Szívtelen. Goromba. Kegyetlen. Az összes gonosz tulajdonság ráillett, egytől egyig. Mégis szerettem. A hangját, az arcát, az egész lényét. És mindig vele tartottam, még ha némelyik szava egyet is jelentett egy meghívással a Pokolból.

Elolvasom

Babu Miriel - Meghívás a Pokolból

Fandom: (NBC) Constantine

A szél egy fekete borítékot sodort karjai közt, romlás és bánat hangjait hozva magával. A levél beröppent egy nyitva hagyott ablakon, és Puff! nekiütközött az előtte álló férfi homlokának.

John Constantine szentségelt egyet, a boríték lehullott elé az asztalra, magához vonzva a démonvadász tekintetét. A szőke férfi lehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse a betolakodót.

– Mi vagy te? – motyogta a borítéknak, ami titokzatosan feküdt orrától pár centire, iszonyatos füstszagot és forróságot árasztva. John hezitálva dörzsölte meg borostás állát, majd vállat vont, és kisietett a szobából.

Öt gyertyával és egy krétával tért vissza, és egy pentagrammát vázolt a bérház padlójára, egy–egy csúcsába állítva a gyertyákat, majd a szája sarkában izzó cigarettával meggyújtotta őket.

Négy ujja hegyére fektetve a borítékot belépett a csillag közepébe. Síri hangon suttogott szavai lassan hömpölyögve fogták közre a levelet, ami már narancsszínben izzott.

John flegma félmosolyra húzta ajkait, majd a boríték felrobbant.

– Helló, John! – csendült egy rekedt hang. A mágus előtt álló pokolfajzat hajszálra ugyanolyan volt, mint ő, leszámítva a sok réteg hamut, ami beborította, és a gyűlölettől égő lávaszín szempárt.

– Pazuzu – suttogta John.

– Úgy, bizony! – vigyorgott a démon. – Üdv a Pokolban, már vártalak! – Ezzel nekiugrott a mágusnak, aki azonban nem tért ki az útjából, s a démon nyekkenve pattant le a Johnt körülvevő erőtérről. – Áh – kacagott fel a démon –, szóval egy pentagrammán át jöttél? Ravasz.

– Szeretnél valamit, vagy mehetek? – szakította félbe John, és a cigarettahamut a Pokol kövére pergette. A démon dühösen elvicsorodott, mire John megszüntette a varázslatot.

A szoba padlóján ébredt, ballonkabátjából füstszag áradt, a helyiség romokban hevert. Nyögve feltápászkodott, leporolva nadrágjáról a boríték maradékait. A napfénytől hunyorogva lépett ki az ajtón, hogy itt hagyja a szétrombolt lakást, ám a járdán közeledő férfi megállította.

– Chas? – képedt el John.

– Hallottam a robbanást – lihegte a férfi térdére támaszkodva. – Jól vagy?

John Constantine vállat vont.

– Csak egy átlagos délután.

Elolvasom

Lucykee - Meghívás a Pokolból

Anno volt egy kocsma az utca szélén. Rendszeresen járt oda mentő, halottszállító, s mint ahogyan Rejtő megírta, a tulaj többé nem költött pénzt az ablak megjavítására. A pokolnak is nevezett, tisztes nevén „Resti” nevű, kikötői kocsma, lassan már beleolvadt a hétköznap ködébe, s a dokkmunkások ügyet se vetettek rá. Mert tudták, ott lakozik valaki.

A kocsma romos hangulatán az évente megrendezett szüreti fesztivál javított. Ennek örömére a rejtélyes tulaj feltöltötte a likőrkészleteket, s megcsináltatta az ablakot. Csak meghívóval érkezhettek eme műintézménybe az érdeklődők. S általában, valamelyik meghívott mindig életét vesztette.

 Ki árokparton, ki kórházban, ki otthonában.

 Azt hiszem ide kaphattam meghívót. Rengeteg ember köszönhette nekem végső álmát, bérgyilkos hírében álltam. A megbízásaimat mindig egy postás adja ki. A számlákkal egyetemben. Fél éve nem volt melóm, ezért megörültem, amikor megkaptam a leveleket, melyek között volt egy aprócska boríték. Szép, díszes, apró rózsákkal díszítve. Egy meghívó volt benne…

 Kár volt elmenni. Úgy éjfélig szokásos bál hangulata volt a dolognak, már kezdtem összejönni egy csinos kisasszonnyal, amikor éjfélt ütött az óra, s a házigazda kiállt az egyik roskadozó kocsmaasztal tetejére.

– Kedves egybegyűltek. A ma este kiderül, melyikük végzi be. – Részeg volt, messziről lehetett érezni leheletéből az alkohol átható szagát.

 Hatalmas villámlással ütötte az óra az éjfélt, s a recsegő rádió magától zenélni kezdett tovább. Ősrégi zenék mentek, én meg próbáltam jól érezni magam. Keveset ittam, de annál inkább ütött… szédültem, s egyre inkább elvesztettem a kapcsolatot a valósággal. Lehet az alkohol tette, de…

 Másnap reggel furcsa módon a testem mellett ébredtem. Másnaposan próbáltam kitapintani a dolgokat, de rájöttem, nem valaki mellett fekszem az árokban. Magam mellett.

 Lucifer meg előttem állt, és felnevetett. Ő volt tegnap a házigazda.

– Nem terveztelek elvinni, de ha már halálra ittad magad, téged is magammal viszlek.

 Balján egy nő volt… kivel tegnap oly jól szórakoztam… elvitt. A Pokolba!

Elolvasom

A. T. Jolt - Meghívás a Pokolból

Kopogtak. Cherylnek esze ágában sem volt leszállni az asztal tetejéről, inkább ismét teletöltötte a poharát az átlátszó löttyel. Hanry szemét forgatva feltápászkodott, és félig kigombolt ingjét igazgatva az ajtóhoz tipegett, hogy kinyissa. A szélesen mosolygó, belőtt frizurájú, csinos öltözetű, de betegesen sovány recepciós volt az.

– Ezt önnek küldték, uram – nyújtott át egy hófehér borítékot, pillát olyan sebesen rebegtetve, hogy az asztal tetejéről leselkedő Cheryl kis híján leszédült a földre.

– Köszönöm – villantotta a recepciós hölgyre tömény, mézédes mosolyát Hanry, majd egy rövid búcsúzás után betette maga után az ajtót, és visszaindult a kávézóasztalhoz.

– Hűha… naaagyon dögös a csaj. Fogadok, ha elfenekelnéd, eltörne a farcsontjaa – motyogta Cheryl, szavai szinte egymásba olvadtak. Hasra vágta magát az étkezőasztalon, és heves szempillarebegtetésbe kezdett. Hanry egy mély sóhajt hallatva kikapta a nő kezéből a poharat. – Hé!

– Hagyhatnál nekem is valamit.

Cheryl morcosan ráncolta a szemöldökét.

– Ha elfogy, majd hozatunk fel. Ez itt Veeegas… a WC-t is piával öblíted. – Jót kuncogott saját viccén. Hanry ismét a szemét forgatta. Letette az elkobzott poharat a kávézóasztalra maga mellé, majd helyet foglalva a kapott borítékra összpontosította a figyelmét.

Cheryl eközben a lakosztály konyhájába tipegett, és ezúttal nem pohárral, hanem egy üveggel tért vissza.

– Mi az? – biccentett fejével a lap felé.

– A Pokolból küldték. Holnap este pókerparti lesz az elittel. Én is közöttük ülhetek.

– Hmm. És elmész? – Cheryl meghúzta az üveget. Hanry haragos pillantással illette.

– Mit gondolsz?

A nő arcizmai megkeményedtek; komolyan elgondolkodott azon, mit válaszoljon.

– Szerintem az elit rongyosra kopaszt. Őket senki sem veri meg. Kihívást keresnek, neked pedig van pénzed.

– De te nem a pénzem miatt vagy még mindig mellettem. – Hanry arcára mosoly ült ki, és tekintetét ismét a meghívóra szegezte. Hallott már az elitről a szálloda kaszinójában; veszélyesek. Könnyen kizsebelik azt, aki pénzes, de nem azt, aki tolvajlásból él. – Itt az ideje, hogy az Ördög visszatérjen a Pokolba.

Elolvasom

Zsazsogó Nyáplic - Meghívás a Pokolból

A sötét alabástrom oszlopok alatt két bukott angyal sétált végig. Egyikük kezében kristály hegyű lándzsa, a Pokol tüze vérvörösre színezte. Társa hajlított kardot viselt. 

– Egyre otthonosabb – jegyezte meg mély, dallamos hangján a lándzsás. A Pokol valóban sokat változott, mióta a lázadásuk után száműzték őket. Akkor csupán tűz volt mindenütt. A sötét vizek felszíne forrt, óriási lánghalak emelkedtek ki belőlük és futótűz szerű nádasok takarták őket az érkezők elől. A földet izzó hamu takarta. A levegő olyan meleg volt, hogy minden egyes lélegzetvételnél felgyulladt a tüdejükben. Néhány elszenesedett fán túlvilági héják és keselyűtestű, emberfejű szörnyek tanyáztak, hogy obszcén és gúnyos kiáltásokat vágjanak a fejükhöz.

Miután a bukott seregeknek sikerült összeszedniük magukat a Sátán gyűlést rendelt el. Égtek a bosszúvágytól, de voltak néhányan, akik beletörődtek a vereségükbe és az új helyzettel próbáltak tovább élni. Végre nem Isten szolgái, nem kell a mennyei kórusban zengedezniük a dicsőségéről. Őket, akik megelégedtek a Pokollal és nem akartak ismét harcba bocsátkozni a menyei seregekkel társaik egy legyintéssel elintézték. Felesleges lett volna még feléjük is gyűlölködni vagy megvetést érezni.

Ádám és Éva még csak épp túl volt a bűnbeesésen, így nem számíthattak túl sok dolgos kézre ezek a bukott angyalok, akik a mennyekben is Isten lélegzetelállító palotáit és a többi kórista otthonait tervezték, de az évek múlásával egyre több lélek érkezett a Pokolba. Néhányukat kiragadták a Pokol tüzeként is ismert jelenség karmai közül, hogy néhány évtizeden át dolgoztassák őket új birodalmuk építményei körül.

A két angyal elért a hatalmas szentély kapujába, ahol további két társuk várakozott. 

– Elkészült a nagy mű – lelkendezett egyikük, kezében sistergő vászonszatyrot tartva. – Kara Hell – szólt a lándzsáshoz –, ezeket rád bízom. Azon testvéreink részére készültek, akik most a Föld levegőét rontják. A Sátán leghatalmasabb templomának megnyitóján mindannyiuknak jelen kell lenniük.

A lándzsás átvette a puttonyt, s azonnal le is ejtette a hamuba, olyan súlyos volt.

– Selva Riu, neked ezt a gyémántból készültet adom, hogy eljuttasd a parancsnokunknak. Most épp álruhában járja végig a Pokol bugyrait. Remélem, időben megtalálod.

A két szárnyas lény bólintott, majd elindultak, hogy minden címzetthez eljuttassák a meghívást a Pokolból.

Elolvasom

Vantana M. Forest - Meghívás a Pokolból

Egy apró szusszanás, négy csillingelő hang s  a vörös szépség már talpon is van. Boldogan pattant ki az ágyából, hogy nekiálljon az aznapi teendőinek. Kutyák ugatnak a szomszédban, de a lány nem ezekre a hangokra vár.

Végre meghallja őket. Csengőszó hasít a levegőbe, majd hallani véli a levelek puha huppanását a fapadlón. Júlia boldogan rohan a bejárathoz, tűzmintás hálóinge a padlót verdesi utána. Hat levelet kapott, de az első ötöt gyorsan végigolvassa, megint csak a pénzét akarják lenyúlni. De az utolsó nem számla volt. A boríték tűzvörös színű, és egy átlagember kezét egyszerűen megégetné, majd felgyulladva azonnal elégne. A fekete szemű lányt azonban senki sem nevezi átlagosnak. Júlia nem érzi a levél forróságát, csak az izgatja, mi lehet benne. Utána kapna, hogy feltépje, de a boríték magától kinyílik.

A lány meglepődve figyeli, ahogy a meghívó szó szerint kirepül a zárkájából, és az orra előtt lebegve szétnyílik. Júlia lassan feltápászkodik, eddig a szőnyegen térdelve olvasgatta a leveleket, ez az egy azonban egyre jobban izgatja a fantáziáját.

A levegő vibrál a forróságtól a levél körül, de a lányt nem zavarja. Imádja a forróságot.

– A meghívó azt írja,  holnap éjfélkor jön értem egy fekete pokoljármű – mormolja –, és elvisz "egy pokoli buliba, a pokolba." – Boldogan felrohan a szobájába készülődni. Nem tudja még mi vár rá.

Talpig feketében van, hosszú, szögegyenes haja lobog a szélben, ahogy a hintó végigszáguld az utcákon. A táj hirtelen megváltozik, a téli hideget felváltja a pokoli forróság. Tátott szájjal bámulja, ahogy a terep  átváltozik vulkáni tájjá. A lovak hangos horkantással lefékeznek egy hatalmas kovácsoltvas kapu előtt. Bentről forróság árad, emberi sikolyok ezrei, meg valami furcsa zene ömlik ki a bejáraton. A kapu tetején ott díszeleg a Pokol felirat. Júlia haja elkezd izzani, érzi, ahogy szétárad benne az adrenalin. Mintha hazaérkezett volna.

A kapuban Lucifer áll:

– Szerbusz, Lányom! Fáradj beljebb!

Elolvasom