– Hol a fiam, Keder?
Az asszony tekintete reménykedő, amitől Kedernek torkán akad a szó. Nem tudom – akarja mondani, de ehelyett csak ránéz a nőre. Hara anyjára, emlékezteti magát. De Hara soha többé nem jön vissza. Odaveszett a hősi halált halt tízzel együtt, akik lehetővé tették, hogy a sereg megnyerje a csatát. Önként vállalkoztak Jaroil, a varázsló megölésére, amit esküjükhöz híven meg is tettek, de nem tértek vissza. A király tekintete hálás volt, amikor a holttestükre nézett, Keder viszont csak a fájdalmat érezte.
– Válaszolj! – sikítja az asszony, mert már sejti a választ.
Keder levegőt vesz.
– Hara hősi halált halt az országa és a királya védelmében, amikor megölte Jaroilt, az ellenséges csapatok vezérét – mondja. Minden egyes szót semlegesen mond ki, nem visz fájdalmat a hangjába, pedig majd’ megszakad a szíve, amikor Hara anyja zokogva a földre rogy. Átkozott háború! Átkozott világ! Legyen átkozott az a sors, amely a barát feladatául adja a rossz hírt hozók terhét!
Keder most először sír a csata óta. Felnőtt férfi létére nem szégyelli a könnyeket, mert ugyan ki láthatná őket? Hara már nem, és amit ő nem lát, annak már mindegy. Legyen az könny, mosoly, vagy bármi más.
– Meghalt, igaz? A bátyám – kérdezi Jana, Hara húga. A lány mindössze tizennégy éves, de már tudja, mit jelent Keder fájdalmas tekintete. A férfinak nem is kell mást tennie, elég bólintania.
– Tudtam, Keder. Láttam, amikor a mezőn sétáltam, és lement a nap. A világ sötétségbe borult, a szívem pedig ismeretlen fájdalommal telt meg – mondja a lány, közben könnyek csordulnak ki a szeméből.
– Annyira sajnálom, Jana – suttogja Keder.
– Nem a te hibád – érinti meg a karját Jana, ami jellemző rá. Egész életében mást sem csinál, csak más embereket pátyolgat. Keder ellenben arra sem képes, hogy visszahozza a barátját élve. Szinte elégtételt érez, amiért büntetésül neki kell közölnie mindenkivel a halálhírt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése