Út a fény felé
Nagy a sötétség, szinte alig szűrődik be akármilyen fény. Nehezen jutok előre, pedig úgy érzem, a semmiben kószálok. Leülök itt, aztán arrébb megyek, valakit odébb lökök. Keresem céltalanul a legjobb helyet, ahol igazán megpihenhetek végre. Völgyeken és dombokon vágok át, találkozom testvéreimmel, akik szintén buzgón keresik a nekik legtökéletesebb helyet.
Néhány szerencsés közülünk már megtelepedett, berendezkedett, és megkezdte a várakozást. Hogy elérje a fény. Mániánk, szinte betegségünk, hogy kikukucskáljunk a sötétségből. És a legügyesebbek már hopp, kint vannak! Bár velük lennék! Csak találnám meg a helyem!
Én bezzeg még mindig idelent bóklászom, és szinte az összes legjobb helyet elfoglalták. A gazdatest, amelyben életre keltünk, eléggé ficánkolós alkat. Valami szöszmötölő, súrlódó hangot hallok, mintha vakarózna, a hely falai kissé benyomódnak és összeszorítanak. Aztán a hosszú, szinte végtelennek tűnő órák után megpillantom a helyemet. Szinte el sem hiszem, hogy ezt eddig nem vettem észre, pedig oly sokfelé jártam már. A legmagasabb pont mindközül. A leghosszabb út vezet hozzá, és nagyon meredek az ösvény, de összeszorítom pici testem minden létező és nem létező izmát és nekivágok. Az utam repedezett sziklák peremén kezdődik, óvatosan kerülgetem, nehogy belevesszek a semmibe. Ahogy átverekedem magam, nem pihenhetek, lecsusszanok egy apró mélyedésbe, ami közvetlenül a sziklás peremtől kezdődik. A perem két oldalán némi kitüremkedés mutatja, hogy valaminek a medrében vagyok. Ahogy a pihentető síkságon átvágok, két nagy sötét barlangnak ütközöm. Az egyik bejáratában csendesen integetek egy testvéremnek. Ügyesen megbújt a barlangban és szép nagyra fejlődött azóta, amióta elváltak útjaink. A barlang fölött magasodik az én helyem, vándorlásom végső célja. Óvatosan kapaszkodom felfelé. Nehéz a feljutás, mert mindig valami türelmetlenül benyomkodja a falakat és összenyom. Végre felérek. A legelőkelőbb hely. A felszínre török és rám süt a nap.
Aztán reggel meglátom magam a tükörben. Elégedetten pöffeszkedünk. Éles sikítás.
- Anya! Pattanások! – hangzik a kiáltás.
- Ez a serdülőkor, kislányom!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése