Miért múltak el az érzések? Miért nem beszéltünk nyitottabban? Miért nem csókoltál meg akkor? Miért nem lehet semmi sem ugyanolyan, mint régen? Miért változott meg minden? Miért nem figyeltünk jobban egymásra?
Kérdések ezrei rohamozzák meg agyamat, de válasz soha nem érkezik. Késő már megbánni a dolgokat, késő kérdezni. Amikor alkalom lett volna, elszalasztottuk, most pedig már csak én szenvedek egyedül.
Régen soha nem értettem, a könyvekben miért volt olyan szar a főszereplőnek, most viszont a saját bőrömön tapasztalom az érzést.
A mi időnk lejárt, de én azt sem tudtam, hogy elindult. Késő már, hiszen az utolsó homokszem anélkül rohant át a homokóra vékony testén, hogy egyáltalán észrevettem volna, hogy megfordították. Nehéz szavakat találni akkor, amikor a könnycseppek szívesebben bújnak elő, de őket senki sem veszi észre. Az esővel keveredve hullanak a szürke betonra.
Néha azt kívánom, bár én is víz lennék. Arra mennék, amerre akarok, és azt csinálnám, amihez kedvem van. Nem mardosná szívem a viszonzatlan szerelem sava.
Fáradt vagyok. Nem testileg, lelkileg annál inkább. Emellett szomorú is vagyok, hogy anélkül engedtem el magam mellett az időt, hogy megbecsültem volna az apró pillanatokat. Az átnevetett estéket, öleléseket, és bármennyire is fáj kimondani, az elszalasztott csókokat.
Mit csináljak hát most? Se csók, se ölelés, se bíztató szavak. Egyedül fekszem az ágyamban és az újonnan szerzett homokórát nézegetem, ami a polcom tetején áll. A kis szemcsék úgy rohannak a másik oldalra, mintha valaki kergetné őket. Biztosan unalmas lehet egész életükben ezt csinálni, de ők legalább megtanulták, hogy az idő bizony múlik, ha tetszik, ha nem. Minden kicsi pillanatot ki kell élvezni, még akkor is, ha akkor nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget.
Harminc szó, nem sok, annyi sincs, ezért csak arra kérlek, hogy élj meg minden pillanatot, hiszen tudod te is, mindenki homokórája egyszer lejár, akkor pedig már késő lesz megbánni az elszalasztott pillanatokat.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése