A. T. Jolt - Csak a szavaimmal

– Ne feledd, diplomatikusan járj el. Próbáld meggyőzni őket, de csak a szavaiddal.

– Hányszor akarod még végigrágni magad a terven? A végén semmi sem marad belőle.

– Ahányszor szükséges. Addig recitálom neked, amíg végre fel nem fogod, hogy csakis ezzel a tervvel fogsz előrébb jutni.

– Szerinted hagyni fogom, hogy egy halott dirigáljon nekem? Próbálhatsz győzködni, de a cselekedeteimnek nem szabhatsz gátat.

– Tényleg? Pedig épp azt teszem.

– Miről beszélsz?

– Ha nem lennék, már rég berontottál volna, hogy a fejét fedd mindenkinek. De mégis itt vagy, és azon rágódsz, mi legyen. Ismerd el, nyerésre állok.

Farrell dühödten mordult egyet, a lány azonban sajnos igazat beszélt. Hezitált, de kizárólag azért, mert valóban fontolóra vette, hogy kivételesen a diplomatikus megoldást válassza-e. Oh, mennyire gyűlölte a lányt ezért… és erőlködhetett bármennyire, nem tudott megszabadulni tőle. Ő volt a lelkiismerete, a tettekre sarkalló, vagy tettekről lebeszélő belső hangocska, a második árnyéka… egy délibáb, akit senki sem látott és senki sem hallott. Kivéve persze őt. És még csak nem is ez volt a legrosszabb az egészben.

A lány mindig megjelent előtte; nem tehetett semmit, hogy elűzze. Már millió meg egy féle módszer eszébe ötlött, miként ölhetné meg, hogy végre nyugta lehessen… csakhogy a lány halott volt. Egy halottat pedig nem lehet még egyszer megölni.

Amióta élete szerves részévé vált, Farrell búcsút mondhatott a magánynak, ugyanis a lány mindenhová követte őt. Nem is emlékezett, mikor lehetett békésen egyedül. Nem mostanában.

Gondolatait félresöpörve, előhúzta kabátja alól a pisztolyát, aztán az ajtóhoz lopakodva hallgatózni kezdett. Három különféle hangot fedezett fel. Mindössze egy pillanatig habozott, majd betörve az ajtót, sikerült szándékának megfelelően alaposan meglepnie a bent tartózkodókat.

Kész volt szokásos módszereit bevetni, hogy információhoz jusson, de délibábja olyan nagy szemekkel méregette, hogy megremegett a kezében a fegyver. Szinte érezte, ahogy azok az íriszek lyukat égetnek belé, és ekkor be kellett ismernie magának: nem bírja. Leeresztette a pisztolyt.

– Beszélgessünk, uraim.