Serena Dixon - Ez csak szerelem, igaz?

A száguldó héven ültem. Egy piszkos, összegraffitizett ablakon keresztül bámultam egy vidáman kacarászó szerelmespárt. A fiatal, tizenhét év körüli fiú egy cuppanós csókot lehelt barátnője ajkára, majd folytatta hanyag, artikulálatlan beszédét. Már így is taknyom-nyálam összefolyt, hála az influenzajárványnak, de most majdnem sikerült elhánynom magam. Ám akarva-akaratlanul is Cole-ra gondoltam.

Mikor először találkoztunk göndör, fekete haja teljesen összekócolódott a szakadó esőben, megjelenése egy csapzott pulikutyára emlékeztetett. Azóta rendszeresen azon veszekszik velem, hogy valójában sötétbarna sörénnyel rendelkezik.

Emlékszem mikor a tőlem kölcsönkért szétfoszlóban lévő összefirkált radírt négyszer is megköszönte, vagy mikor hazafelé menet elesett a jégen. Nagyon megijedtem, féltem, hogy esetleg megütötte magát, de ő csak nevetett csilingelő, kissé lányos hangján. Azóta sem hallottam olyan felszabadult nevetést, mint az övé.

Haloványan elmosolyodtam, hiszen ő is mindig a vidámságra törekedett és rettenetesen utálta a negatív gondolkodásmódomat.

Emlékszem csillogó, türkizkék íriszeire, és arra, hogy soha nem tudtam huzamosabb ideig tartani vele a szemkontaktust. Mikor egy őszi délutánon huncut pillantást vetett rám és egy hatalmas, színes falevélkupacba lökött, mely tökéletes búvóhelynek bizonyult. Lassan kikukucskáltam a stószból, s tekintetem Cole-éval találkozott. Kapva az alkalmon elmosolyodtam, majd megragadtam a karját, és berántottam magam mellé a meglepett fiút. Így már ketten fetrengtünk a gondosan összegereblyézett levelek között, két idióta, aki ötévesnek képzeli magát. Azóta sem láttam olyan gyönyörű szemeket, s soha nem vártam még annyira az őszt, mint most.

Szélesebbre húztam a szám. A közös emlékeink egyre inkább utat törtek maguknak elmémben, szívem zakatolt, akárcsak Thomas, a gőzmozdony, arcom pedig enyhén kipirult. Ez csak szerelem, igaz? Akkor miért félek tőle ennyire? Nem tudtam válaszolni a kérdésekre, de éreztem, hogy a rettegés és a tanácstalanság egyszerre hatalmukba kerítenek. Vajon érdemes lenne tönkretenni ezt a tökéletesnek vélt barátságot?

A hangosbemondó hangja zökkentett ki gondolataimból.

- … végállomás! Köszönjük, hogy velünk utaztak, viszontlátásra!

Egy biztos: nem itt kellett volna leszállnom.