Brukú - Éjféli suttogások

- Miért nem filmezhetek veletek? – duzzog a tíz éves Phil miközben gondosan betakargatom őt.

- Mert a horror film nem gyerekeknek való – válaszolom türelmesen.

- De én nem félek, Apa – teszi karba a kicsi kezeit. – Ijessz csak meg!

- Megijeszteni...? –kérdezem ártatlanul. - BUH! – morgok rá hirtelen, de a Kicsi tényleg nem ijedt meg. - Oké, akkor holnap megbeszéljük.

- Felkészültél? – szállunk ki a kocsiból a Tihanyi-félszigeten.

- Aha – válaszolja kevésbé meggyőzően. 

- Gyere, mindjárt éjfél, üljünk le valahová – indulunk el a széles járdán. A fákkal szegélyezett parkban rögtön az első padot szemelem ki magunknak. Alig van világítás, így tökéletesen látszanak a horizonton elterülő hatalmas tó lágyan ringó felszínén a csillagok, és a túlparton lévő város apró fényei, amit még a forgalom villódzása sem nyom el. Halkan füttyentek bámulatnak álcázva a megbeszélt jelet.

- Ki az a néni ott? – mutat a kiáltást imitáló szoborra és a talapzatánál bújkáló anyjára.

- Az csak egy szobor... – kezdem ijedten hadarni, ami csak az eszembe jut. Jesszusom, most nem bukhatunk le. – Ha annak a közelében vagyunk, akkor hallhatjuk a legjobban a suttogást és ...

- Shhh... - hallatszik egy halk női sóhaj épp idejében, hogy kimentsen a magyarázkodásból.

- Hallottad? – kérdezi cérnavékony hangon. Egyből kihúzza magát és ijedten megkapaszkodik a pad szélébe. 

- Azt hiszem... – válaszolok némán, mire közelebb araszol hozzám. Halkan, szaporán veszi a levegőt, egy muttkot sem szól mégis bátran a sötétet pásztázza. Újabb suttogás töri meg a csendet, ami ezúttal jóval hangosabb. Erős, érces hangja úgy pattog körbe-körbe, mintha egyre többen volnának. Phil tátott szájjal rám mered.

- Jól van, most már menjünk – állok fel nyugodtan, és magam elé terelve vissza felé indulunk. Jó pár méterrel halad előttem és izgatottan áradozik az előbbiekről, így nem veszi észre, hogy hátra fordulok a szobornál bújkáló feleségemhez és felmutatom neki a hüvelykujjam.