Minden reggel hajnalban kelek, hogy egy kis futással indítsam a napot. Nem számít, hogy kellemesen hűvös a levegő, vagy épp szitál a havaseső, a napi rutinom kiradírozhatatlan részévé vált. Imádom figyelni, ahogy a természet szép lassan nyitogatni kezdi harmatcsepptől nedves pilláit. Egy csendes és meseszép környéken lakom. Nincsen forgalom, nincs betondzsungel, a természet itt valóban érvényesülhet a gyorsütemű fejlődés mellett.
Mikor kilépek az utcára, elhaladok a szomszédom háza mellett. Mindig megmosolyogtatnak a lehúzott redőnyök, a mozdulatlanság. Először elkap a féltékenység, amiért a szomszéd sokkal tovább alhat, mint én, de ez rövidéletű, mert eszembe jut, mit is hagy ki tulajdonképpen.
Pontosan emiatt lepődtem meg, amikor október negyedikén, egy kissé ködös keddi reggelen a szomszédom kapuját nyitva találtam. Először csak lazán vállat rántottam, és azt gondoltam, biztosan nyitva felejtette tegnap, de ez a gondolat valahogy sehogy sem stimmelt. A szomszédom magának való és paranoiás emberként volt ismert, és az, hogy hanyagul nyitva felejtse a kaput… egyáltalán nem rá vallott.
Már épp készültem, hogy távozok, de ez a bizarr érzés sehogy sem hagyott nyugodni. Libabőrt csalt a kezemre, elgyengítette a térdemet, és olyan szinten megdobogtatta a ketyegőmet, hogy futás után sem szokott ennyire őrült tempóban verni.
Francba a napi rutinnal, döntöttem el, és óvatos, macskaszerű léptekkel belibbentem a szomszéd kertjébe. A levegő mintha hűvösebbnek tűnt volna, a mellkasomat szorongató rossz érzés felerősödött. A bejárat előtt megtorpantam, és elkezdtem kételkedni abban, hogy biztosan jó ötlet-e ez. Felébresszem azért, mert kölcsönvettem tőle a paranoiát?
A kezemet ökölbe szorítva felemeltem, hogy kopogjak, ám az első koppantással belöktem az ajtót. Nemcsak kulcsra nem volt zárva, de nyitva is volt. Most már kezdtem pánikba esni. Bizonytalanul szólítgatni próbáltam a szomszédomat. Síri csend volt a válasz. Erőt véve magamon, beléptem a házba.
A mellkasba mártott kés, a vértócsában fürdő, mozdulatlan test és az üveges tekintet a mai napig kísért.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése