Vantana M. Forest - Küldetés

Éhesek, mindig csak éhesek... Én is az vagyok, de még nem ehetek.

Már csöndben vannak, játszanak. Sötétebb is van. Most mehetek.

Halkan kikocogok a szobából, átsurranok az ajtón. Megnyikordul, megtorpanok, hallgatózok, de nem ébredtek fel. Jobbra fordulok. Minden este jobbra megyek, ki a nagy mezőre.

Megállok a magas fűben, felemelem a fejem, hogy beleszimatoljak a levegőbe, de hirtelen nem érzek semmi különöset. Fű és erdő szaga csapja meg az orromat, de nekem most nem ez kell.

Várnom kell, a hasam majd kilyukad, de türelmesen várok. Hol lehetnek? Muszáj, muszáj hazavinnem ételt. Már nagyok a gyerekek, meg kell tanulniuk vadászni. De előbb ennem kell.

Újra beleszimatolok a levegőbe, furcsa bűz csapja meg az orrom. Végre! Hegyezem a fülemet, már hallom, hol motoszkál. 

Lassan elindulok felé, mancsaimat óvatosan rakom le a földre, nehogy valami zörgő hangos dologra tegyem.

Már csak egy ugrásnyira van, lelapulok a fűben, farkam a földet csapkodja. Ideges vagyok és éhes. Utoljára beszívom a levegőt, majd előrevetem magam, és ráugrok a prédára. Megpofozom, majd gyorsan elharapom a torkát. Hallom a reccsenést. Végre ehetek.

Megpofozom az egeret, hátha él még, de nem. A számba veszem és kiviszem a rét szélére, ahol békésen el tudom fogyasztani.

Újra beleszimatoltam a levegőbe, majd pár óvatlan szöcskével való játszás után, meg még két egér elfogyasztása után lepihentem egy kicsit. Lehet el is aludtam.

Egy apró orr böködésére ébredek, felugrok fújtatva, felborzolom a szőröm és ijedten sziszegek. Az a valami, amitől annyira megijedtem, ami felébresztett ott lapult a fűben, hallottam, ahogy dobog a szíve, apró orra fel-alá járt, fülei a nyakára tapadtak. Egy pillanatig úgy gondoltam, megölöm. Finom falat lenne, és amúgy is kilógnak a bordáim. Végül futni hagytam.

Reggelre hazaérek, besurranok egérrel.

A kölykeim boldogan miákolnak, ledobom eléjük az egeret. Boldogan vetődnek utána, hogy játszanak.

Még egy egér és mindent tudni fognak. 

Sikerült.