Alice Wright - Babaszemek

Mióta az eszemet tudtam, ambivalens érzéseim voltak a babákkal szemben.

Egyfelől aranyosak voltak. Ezen gondolom senki sem lepődik meg, nem is kell tovább ragozni. Van bennük valami, ami arra készteti az embert, hogy kivetkőzve magából gügyögni kezdjen hozzájuk az utcán, elérzékenyüljön az áruházban lévő kezeslábasok, cipők és egyéb apró ruhadarabok láttán, vagy felnevessen egy totyogó poronty láttán.

Másfelől mindenki másnál őszintébbek. Tapasztalataimat viccelődve osztottam meg barátaimmal, poénok mögé rejtve a számomra kegyetlen igazságot; a macskákat és kutyákat kivéve egy élőlény sem tudja ilyen intenzíven a tudtodra adni, hogy szerinte mennyire nincs ki mind a négy kereked. Elég kamaszként odahajolnod egy babakocsi fölé, és máris porrá zúznak azok a tágra nyílt babaszemek.

Én ennek ellenére minden bevásárlókörutamon megálltam babázni, szelíd mosollyal integettem aktuális áldozatomnak a sorok között, és talán csak képzeltem, de mintha az összes csecsemő hátrahőkölt volna, mielőtt felvette a "te teljesen hülye vagy" arckifejezését, amit látva inkább arrébb somfordáltam, mielőtt a világ tudtára hozná a kicsi ezt a számomra igen előnyös felfedezést.

Szóval igen, a tündéri gyermekek valamiért nem kedveltek, tizenöt évem alatt egy sem volt, aki lelkesen kalimpálni vagy rugdalózni kezdett volna megjelenésemre, vagy legalábbis elmosolyodott volna. Hozzátartozóim jót nevettek paranoiámon, én pedig bizonyíték híján – a babák előttük mindig kuncogtak és nyújtózkodtak – csak félrevonultam, saját irományaimba ölve bánatom.

Az első áttörésem isten tudja, mikor történt, de az az öt perc részletről részletre beleégett a memóriámba. Ajándékot vettünk az öcsémnek – talán karácsony volt akkor? –, és anya egyik régi ismerősével futottunk össze, aki történetesen egy babakocsit tolt maga előtt, néha elrendezgetve a szélére sodródó takarót. Naiv természetemből adódóan odamentem, és míg a felnőttek beszélgettek, én odaadtam a csemetének az ásót, amivel megáshatjuk síromat. Csak egyre nem számítottam; hogy amikor félve végigsimítok a csöppség lábán, az izgágán a kezemért nyúl, majd megszorítja mutatóujjamat.

Talán csak én értettem félre azokat a babaszemeket?