Azt hitték, hogy az ördög csicskái vagyunk. Az egyház úgy állított be minket, mint valami állatokat, kiknek az emberek lelke kell, mint kiéhezett ópiátfüggőnek élvezetének szere. Dehogy is…
Megálltam az angyal előtt. Hófehér szárny, hófehér ing, nadrág. Ragyogott körülötte a dicsfény. Ahogyan ránéztem, megborzongtam… hány embert gyilkolhattak meg a nevében? A tökéletes szárnyak, apró, szép kezek, hófehér ing ölelésében egy félő szív dobogott. Miért fél tőlem?
Jómagam nem akartam bántani, de néhány társam szívesen darabokra tépte volna a szárnyaival együtt. Megkötözve ült bársonyszékemen, én pedig az ellenségemet vizslattam. Ilyenkor persze a főnök otthon pihenget, nem vigyázva az ő angyalaira.
– Angyalkám, most hogy kettesben maradtunk. Mond, meg nekem mikor akarjátok elszabadítani a poklot?
Az angyal elrázta szőke haját az arcáról, égkék szemeivel rám nézett. Futkosott a hátamon a hideg már csak attól is, hogy rám pillantott. Ha jól emlékszem, ő a halál angyala… hány embert ragadott el hosszú élete során, könnyű szárnyaival leszállván emberek mellé, lelkük kezét megfogva víve őket a pokolba vagy a mennyekbe. Nemes tisztsége az emberek utolsó útjának segítése. Már azoknak kik ebben hittek.
– Pokol szolgája – rám köpött, majd elfordult. S ilyenkor légy úriember, s ne verd agyon félig.
– Ja, mert te annyira jó és tiszta lennél – töröltem meg az arcomat. – Hány ember mamáját vitted el az utóbbi években?
– De az munka volt! – kiáltott fel. – Nekem ez a munkám! Isten sose avat be, mit szeretne!
Kezdtem unni a társaságát. Kitéptem a szárnyából egy tollpihét, s becsuktam magam mögött a pinceajtót. Ha az emberek, kik itt laknak, sejtenék, mi folyik a pincéjükben… de számukra láthatatlanok vagyunk, vagy aki lát minket, őrültnek tartja magát. Hiszen az emberek mindenkit őrültnek tartanak, kiknek képességeire nincs tudományos magyarázat. Se engem, se őt nem látja… se hallja senki… tökéletes menedék nekem a Föld… hisz az emberek vakok… nagyon.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése