A vén fa időtlen-idők óta ott állt a rét szélén. Kérgébe megszámlálhatatlan monogramot és jelet véstek, ágai sokszor letörtek a játszadozó kisgyerekek alatt, és törzsét nem egyszer sújtotta villám. Mégis, minden tavasszal új, fiatal hajtásokat hozott, rendíthetetlenül küzdve az idő ellen.
A fa szerette figyelni a körülötte lévő embereket. A gyerekek szívesen játszottak az ágai közt, hol repülőgép volt, hol egyszerű vitorlás, de kislányok által egy egész házat is alakított már az ága. És nem csak a kicsik, a kamaszok szintén meglátogatták a fát néhanapján. Édes titkokat mondtak itt egymásnak, világrengető szavakat, könnyű semmiségeket és nagy igazságokat- vonzotta őket a fa hallgatagsága, és hogy ez a hely csak az övék volt.
Éjfél volt. A fa alatt ketten álltak, bár maguk sem tudták, tulajdonképpen mit keresnek a lombok Hold vetette árnyékában. Tudták, hogy ha felfedezik, hogy eltűntek, komoly büntetésre számíthatnak. A légoltalmi előírások nem voltak játékok, még akkor sem, ha annak tűntek. Az ablakokat este el kellett takarniuk, hat órától pedig kijárási tilalom lépett érvénybe. A város, ahonnan azok ketten jöttek, fontos célpont volt a bombázók számára, és mégis, a fiatal szívek máshogy működnek: Saját, bimbózó szerelmüket fontosabbnak ítélték, mint a másik biztonságát.
– Szeretlek – suttogta az egyik.
– Nem szabad ezt csinálnunk – válaszolta a másik.
– Nincs ennél fontosabb – ellenkezett a fiú, és türelmetlenül toporgott a füvön. Legszívesebben megcsókolta volna a másikat, de nem akart annak érzéseibe taposni. Persze a sajátjaival sem volt még teljes mértékig tisztában, az egész új és zsibongó a számára. A vére felpezsdült a szerelemtől. Szépséget fedezett fel a világban, a fájdalom és a halál ellenére, a süvítő bombák és a tomboló tüzek mögött húzódó valóságban, és ezt nem akarta elengedni, e nélkül nem élet a szánalmas létezése.
Képtelen volt várni. Közelebb lépve szájon csókolta a másikat.
Eközben valamivel feljebb a pilóta tisztán hallotta az elsuttogott parancsot:
– Bombát kioldani!
Szia!
VálaszTörlésIgazán szívbemarkoló volt az írásod. Az elején lefestett idilli kép után egy kedves, nagyon bájos történetre számítottam, de sikerült csavarnod rajta. :)
Üdv,
Henna
Megdöbbentő, sokkoló és szívbemarkoló végkifejlet. Csak ülök itt és az utolsó két szó visszhangzik a köztem és a képernyő közt lévő térben.
VálaszTörlés