Milyen jó is volt a régi poros lakásunk alkoholtól bűzlő padlóján ülni, mikor még alig múltam el 8 éves. Azokat a napokat legszívesebben elfelejteném, de nem tudom, hiszen ha akkor nem lettem volna olyan körülmények között, akkor később sem lettem volna olyan sikeres ember.
Még emlékszem, mikor anya hazajött és puszit nyomott a fejem tetejére köszönés képpen, majd a szobámba küldött, hogy tanuljak. Nem tudta, hogy én minden veszekedésüket hallottam apával, aki általában részegen és betépve szokott hazaesni éjnek idején. Ilyenkor szerettem hallgatni egy kis zenét, amit a már akkor is réginek számító CD lejátszómon tettem be. Szerencsésnek mondhattam magam, ha esténként volt vihar vagy egyszerűen csak hangosan kopogott az eső az ablakon, mert az elnyomta a kintről jövő szitkozódást és kiabálást.
Utáltam, mikor veszekedtek, de azt még ennél is jobban, amikor apát tíz éves koromban el kellett temetnünk. Nagy valószínűséggel túllőtte magát, az okozta a halálát. Milyen szép halál ez egy alig negyven éves felnőtt férfinek, nem igaz?
Anya a temetés napján vett nekem egy gitárt, amin nagyon szívesen játszottam, még akkor is, ha fogalmam sem volt, hogyan kéne lefogni a húrokat. Aztán később zeneiskolába jártam, ahol végre megtanultam játszani, és ahol felfedezték az angyali hangomat. Énekversenyekre jártam, megnyertem mindent, amit csak lehetett általános iskolában.
Végül leérettségiztem és találtam magam mellé egy párt, aki szeretett és támogatott, bármilyen akadály is jött. Jelentkeztem egy vállalathoz, ahol debütáltam és az álmom valóra vált - híres lettem.
Most pedig itt ülök a házam kanapéján, ölemben kisunokámmal, aki mindenbizonnyal az én tehetségemet örökölte, hiszen már elsős korában zeneiskolába iratták a gyönyörű hangja miatt. Csodálattal a szememben nézem őt, és bár öregkoromban inkább félnem kéne a haláltól, inkább boldog vagyok, mert tudom, hogy egy ilyen kis angyalka fogja átvenni a helyem, ha már nem leszek és egy picit betölti majd az űrt, amit hagyok.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése