Órák óta csak
forgolódom az ágyamban. Ha ma elmegyek ahhoz a hülye pszihomókushoz és ezt
elmondom neki, biztos megkérdezi, hogy “Miért nem vette be a gyógyszereit?„
Miért, miért, kisnyúlért, azé’! Nem vagyok hajlandó pirulákat szedni az álmaim
ellen. Tény, hogy így aludni se tudok nyugodtan, csak rövidebb időszakokat, de
kit izgat? Újra és újra meg kell bűnhődnöm a tetteimért, mert ilyet, sose lett
volna szabad művelnem. Mégis mit képzeltem, hogy majd kitüntetnek érte? Itt,
Afganisztánban? Meg a nagy lópikulát. Nyolcvannyolc éves vagyok és már abban is
kételkedem, hogy katonai temetést fogok kapni! Nem mintha megérdemelném.
Gyerekeket öltem. Gyerekkatonákat, de akkor is. Fiatalok, ártatlanok. Álltam
volna inkább valami segélyszervezethez katonaként, akkor tiszta lehetne a
lelkiismeretem...
Lassan mászik ki az ágyból az öregúr, közben folyamatosan
dörmög, mérgelődik. Magát hibáztatja mindenért, pedig ő adta ki a parancsokat?
Hát persze, hogy nem.
Felveszi az ágya mellé támasztott botját, majd odacsoszog az ablakához,
résnyire félrehúzza a függönyt, épphogy csak annyira, hogy ki tudjon
kukucskálni. Odakint szürke félhomály van, hajnalodik. A macskabagoly még nem
húzódott vissza odújába, még a fülemüle trillái is felhangzanak innen-onnan. Ez
vette rá az egyre kevesebb hajú, egyre betegebb, lassan botorkáló Thomast, hogy
kimenjen a kertbe, ahogy ő képzelte a nap első sétájára.
Kicsi háza volt, így még az ő tempójával is viszonylag hamar a szabadba ért,
kabátot se vett fel, annyira szedte a lábait. Meg akarta csípni a nap első
sugarait, fel akarta egy kicsit melegíteni velük rég kihűlt szívét. Benti
papucsában csoszogott a kis kerti ösvényen, macskája mióta kilépett a házból dörgölőzve
kerül mindig a lába alá.
– Menj már arrébb, bolond macska – taszítja kedvesen odébb a botjával, mielőtt
orra bukik benne.
A háza előtt leül a padjára, majd kelet felé fordítja az arcát, és a fülemüle
énekszó kíséretével, mosolyogva várja a napfelkeltét.
Így találtak rá másnap a szomszédjai, holtan.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése