Aznap kifejezetten korán érkezem a műterembe. A portás gyanakodva figyeli, ahogy elvégzem a szokásos cselekménysort: táska kicipzározása, kulcskeresés, pánikbaesés, "Megtaláltam!", szerencsétlenkedés a zárral és végül a büszkeség, mely elönti a testem, mikor végre beléphetek az otthonomba. A gyanakvását minden bizonnyal annak köszönhetem, hogy másfél órával előbb érkeztem a szokásosnál, és nem ismer fel az új hajammal, melegítőnadrágban. Szerencsémre nem von kérdőre, a pillantását hamar elfeledve libbenek be a terembe.
Hatalmas üres tér. Egész falakat betöltő ablakok és tükrök. A padló faburkolatában szinte látom az arcom, de nem tűnik csúszósnak.
Emlékszem, mikor két hónappal ezelőtt itt voltam, milyen lerobbant volt még minden! Bekapcsolom a Hifit. Lenyomom a play gombot, majd hagyom, hogy a zene ritmusa átjárja a testemet. Lecsukott szemmel indulok körbe a teremben. Mosolyogva húzom végig a falakon a kezemet, az ablakhoz érve kinézek a városra, majd be a terembe. Meseszép.
Most jön a kedvenc számom. A My Fair Lady dallamára lassan középre sétálok, felveszem a kezdőpózt, és egy pillanat alatt eltűnik minden. Csak én vagyok és a zene. A testem ritmusra mozog. Nem figyelek semmi másra csak a karjaim kecses mozdulataira, a tökéletes spiccre, a kecses elugrásra. Lelassul a dallam. Újabb szám következik, majd még egy, és még egy. Erre táncoltam az utolsó versenyemen. Az emlékek fájdalmasan tolulnak az agyamba. Egy pillanatra megtorpanok, de aztán megteszem az első lépést. Sose szabad feladni. A lábam már sajog a spiccipőtől, de nem érdekel. Lassan idézem elő, pontosan hajtom végre a lépéseket. Félek, hogy megint az lesz, mint akkor. Még egy lépés, a lábamba belenyillal az ismerős fájdalom. A padlóra roskadok, de igyekszem elegánsan befejezni a mozdulatsort.
A zene véget ér. Elernyednek a tagjaim. Az ajtó felől előszőr halkan, félve, majd egyre hangosabb taps hallatszik. Az órámra nézek, majd az ajtóban álló szülőkre és gyerekekre. Itt az ideje, hogy elkezdjem a tanári karrierem.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése