2016. október 16., vasárnap

A. T. Jolt - Ritmus


Pocsékul érezte magát. A végtagjait nehéznek vélte, mintha mázsás súlyokat aggatott volna magára. A tüdejét egy nem létező kéz markolászta, melynek következtében a légcsövére elviselhetetlen nyomás került. Az egyébként jéghideg bőrét most tűzforrónak érezte, a homlokát gyöngyökké összeálló verejtékcseppek díszítették. A pislákoló gyertya fénye bántotta a szemét, az odakintről beszűrődő patkódobogás sértette a fülét. A koponyáját mintha vasrúddal verte volna valaki… folyamatosan ismétlődve.

Egy halk nyögést hallatva félig megemelt fejét visszaejtette a párnára, és a plafonon táncoló árnyékokat kezdte vizsgálni. Odakint már eltűnt a nap a horizont mögött, lassan tehát munkába kell állnia. Nem igazán érezte késznek magát rá. Inkább behunyta a szemét, és bátorkodott elereszteni még egy nyögést. 

Hirtelen az ajtó nyikordulása zavarta meg a patkódobogás után beállt csendet. A hang visszhangot vert a fejében, mire ő egy halk káromkodást hallatott. Még a beszéd is kínkeservesnek bizonyult.

– Uram, uram! Lement a nap, elkésik a találkozójáról! – Kurjantás és lábdobogás követte a nyikordulást, ráadásul sokkal hangosabban. Dühét azonban képtelen volt kivetíteni, a fájdalom görcsösen rántotta össze a testét. Az oldalára fordulva összehúzta magát, majd a párnát a füléhez nyomva nyöszörögni kezdett.

– Hallgass el, Peter! – szűrte a fogai közt erőtlenül. Az érkező, egy alig nyolcéves, életerőtől pulzáló fiúcska tág szemmel méregette urát. Piciny mellkasa hevesen mozgott fel-le, pirospozsgás arcán piszok és verejték keveredett egymással.

– Uram! Nem érzi jól magát? – tudakolta hirtelen halálra sápadva. Egy nyögés volt a válasz. – Egy percet se aggódjon! Asztor szerint varázserővel bírok! Majd én meggyógyítom! – A lelkes fiú szavaira egy még hangosabb és morcosabb nyögés érkezett feleletként.

Peter buzgón lerántotta a takarót uráról, majd segített neki a hátára fordulni. Ezután leült mellé a paplanra, és aprócska kezét óvatosan ura mellkasára helyezte. Néhány másodpercig várt, aztán:

– Nincs szívverés! Nincs szívverés! – kiáltozta kétségbeesetten. Ura egy mélyet sóhajtott, s kezével közrefogta a fiú ujjait.

– Fiam, a vámpíroknak nem dobog a szívük.
Megosztás: 

5 megjegyzés:

  1. Kicsit zavaros volt nekem az a rész, hogy a fiúcska gazdája/ura egy éjjeli találkozóra sietett, amiről a fiú is tudott, azt viszont nem tudta, hogy az ura vámpír vagy/és azoknak nincs szívverésük?
    Vagy épp csak akkor változott át vámpírrá a férfi?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. * kellett volna indulnia. Erős túlzás az, hogy sietett ^.^"

      Törlés
    2. Először nem vámpírt akartam írni, aztán rájöttem, hogy másképp ez a "nincs szívverés"-dolog nem igazán működött volna. Mondjuk abba nem is gondoltam bele, hogy furcsán hangozhat, hogy a kisfiú nem tudja azt, hogy urának nincs szívverése... upsz. :'D

      Törlés
    3. Áh, fogjuk rá, hogy a kis srác humoránál van és csak ugratni akarta a vámpírt ;)

      Törlés
    4. Oh... igen, pontosan ez volt a szándékom... :'D

      Törlés