- Ez is csak étel - mondta Andrej. Szederjes ajkán megcsillant a dér.
Már nyolc napja voltak úton. Az élelmük, az a kevés, amit magukkal tudtak vinni, már három napja elfogyott. Azóta csak a leheletükkel felolvasztott hólé volt, ami életben tartotta őket. A csizmáik szárát kikezdte a vastag hó tetején lévő pengeéles jégréteg. A csizmák ettől beáztak, a lábuk folyton fázott, a víztől a bőrük felpuhult. Fehéres szélű gennyedző sebek jelentek meg a sarkokon, a bokacsontok körül, szinte mindenhol. Folyton fáztak. A pufajkák és a rongyok, amiket alágyömöszöltek abban a hitben, hogy majd melegen tartják őket, semmit sem értek.
Kosztya, Andrej és Lev. A lehető legjobb barátok voltak. Mindent megosztottak egymással, ételt, örömöt vagy bánatot. Mondják, bajban ismerszik meg az igazi barát, és erre ők voltak a bizonyíték.
Egyszerre kerültek a gulágra. Kosztya felesége párttag volt, orvos, akit összeesküvésért tartóztattak le, amiből Kosztya egy szót sem értett. Hamarosan őt is elfogták és itt kötött ki.
Andrej újságíró volt, de egy cikkben kritizálni merte a stálingrádi városvezetést.
Lev bűne pedig csak annyi volt, hogy zsidó volt.
Hat hónapja egyszerre érkeztek Szibériába, egy térképen sem jelölt névtelen munkatáborba, 600 másik nyomorulttal. Három hónappal később már csak 480 fogoly volt, az ötödik hónapra pedig csak 300. Ekkor döntötték el, megszöknek. Ez könnyen ment, hiszen nem volt kerítés, az őrök pedig lusták voltak. De mikor nyolc napja nekivágtak, még nem tudták, mire vállalkoznak. Azóta könnyekkel fizettek minden kilóméterért, éhséggel minden szabadon töltött percért. Fogalmuk sem volt, merre járnak, mekkora utat tettek meg. A tajga kegyetlen volt velük, se ételt, se menedéket nem adott. Kosztya tegnap estig bírta, azóta ott feküdt a fenyőágak alatt. Már alig lélegzett. A nap épp ekkor kelt.
Lev, kezében a késsel Andrejre nézett és vállat vont.
- Igazad van. Ez is csak hús.
A nap épp előbukkant mikor a kés Kosztya combjába vágott.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése