Adam mindig is azt hitte, hogy az
a bizonyos Ő egy kecses járású, fehér
bőrű, vaníliaaromával körülölelt szépség lesz, akinek a haja puha, fényes,
akinek a körmei egészségesek, ápoltak, és akit bármikor könnyedén az ölébe
húzhat, hogy két vaskos felkarját vékony testére fonva megóvja a bántó
behatásoktól.
Shelley minden volt, csak épp az
nem, amiről Adam egész eddigi életében titokban fantáziált. Ő nem volt
nádszálvékony, széles vállai kemény fizikai munkavégzésről árulkodtak. Néha
motorolajtól bűzlött, és amikor nem, akkor a pólóját átáztató verejték szaga
érződött felőle. Körmei hiába voltak erősek, egészségesek, túl gyakran törtek
be a rájuk mért nyomásnak hála. Bőre sosem volt tiszta hófehér; a nap sokszor
megpirította, és a rátapadt kosztól csak még sötétebbnek látszott. Járása ugyan
kecsesnek volt mondható… mégis valahogy másképp. Haja sosem volt puha és
fényes; általában felkötötte, ha pedig nem így döntött, a félhosszú tincseket
összeragasztotta a piszok, felborzolta és összekócolta az erős szél. Oh, Adam
sosem gondolhatott arra, hogy egy kellemes nyári délutánon az ölébe húzza, hogy
testét pajzsként köré vonja; Shelley tökéletesen képes volt megvédeni önmagát.
És mégis… belsőjét furcsa
vibrálás kerítette hatalmába, akárhányszor megpillantotta a lányt, amint a
verejtéket törli a homlokáról a kézfejével, vagy fület sértő szitokszavakat
dobálgat rosszakarói fejére. A vibrálás csak tovább fokozódott, és Adam hamar
rájött, hogy a kép arról a bizonyos Ő-ről
mindeddig hamis volt. Elméjében gyengéd, simogató csókok csattantak telt, puha
ajkakkal, ám ezek a csókok Shelley-vel fogakkal és fémízzel érkeztek, tele szikrázó
érzelmekkel, türelmetlenséggel, éhséggel. A képzeletében az Ő teste bársonyos, sima volt, Shelley-é
érdes és hegekkel tarkított a vándorló ujjak alatt. Adam a képzeletbeli Ő-t elhalmozta virágcsokrokkal,
édességgel, Shelley-t fertőtlenítővel és hófehér gézzel. Az elméjében
megalkotott Ő-nek minden nap
elsuttogta kedves szavakkal, hogy szereti, Shelley-nek sosem tette… neki
megmutatta.
És amikor ugyanúgy a karjaiban
tarthatta, mint a képzeletbeli Ő-t,
Shelley fájdalmait magába zárva elvérzett.
Nagyon tetszett, ahogy egymás mellé állítottad az ellentéteket! :) Micsoda érzelmek!
VálaszTörlésEgyedül az az utolsó mondat, az volt olyan keserédes, szomorú...
Köszönöm, örülök, hogy tetszett. ^^ Először humoros, csattanós véget szántam neki, de valahogy sehogy sem passzolt oda.
TörlésEz így jó ahogy van. A tragédia is lehet felemelő, és valahogy sokkal életszagúbb, mint a Hollywood által elcsépelt happy end.
VálaszTörlésVan benne igazság... sőt.
Törlés