2016. augusztus 26., péntek

A. T. Jolt - Puha haj


Adam mindig is azt hitte, hogy az a bizonyos Ő egy kecses járású, fehér bőrű, vaníliaaromával körülölelt szépség lesz, akinek a haja puha, fényes, akinek a körmei egészségesek, ápoltak, és akit bármikor könnyedén az ölébe húzhat, hogy két vaskos felkarját vékony testére fonva megóvja a bántó behatásoktól.

Shelley minden volt, csak épp az nem, amiről Adam egész eddigi életében titokban fantáziált. Ő nem volt nádszálvékony, széles vállai kemény fizikai munkavégzésről árulkodtak. Néha motorolajtól bűzlött, és amikor nem, akkor a pólóját átáztató verejték szaga érződött felőle. Körmei hiába voltak erősek, egészségesek, túl gyakran törtek be a rájuk mért nyomásnak hála. Bőre sosem volt tiszta hófehér; a nap sokszor megpirította, és a rátapadt kosztól csak még sötétebbnek látszott. Járása ugyan kecsesnek volt mondható… mégis valahogy másképp. Haja sosem volt puha és fényes; általában felkötötte, ha pedig nem így döntött, a félhosszú tincseket összeragasztotta a piszok, felborzolta és összekócolta az erős szél. Oh, Adam sosem gondolhatott arra, hogy egy kellemes nyári délutánon az ölébe húzza, hogy testét pajzsként köré vonja; Shelley tökéletesen képes volt megvédeni önmagát.

És mégis… belsőjét furcsa vibrálás kerítette hatalmába, akárhányszor megpillantotta a lányt, amint a verejtéket törli a homlokáról a kézfejével, vagy fület sértő szitokszavakat dobálgat rosszakarói fejére. A vibrálás csak tovább fokozódott, és Adam hamar rájött, hogy a kép arról a bizonyos Ő-ről mindeddig hamis volt. Elméjében gyengéd, simogató csókok csattantak telt, puha ajkakkal, ám ezek a csókok Shelley-vel fogakkal és fémízzel érkeztek, tele szikrázó érzelmekkel, türelmetlenséggel, éhséggel. A képzeletében az Ő teste bársonyos, sima volt, Shelley-é érdes és hegekkel tarkított a vándorló ujjak alatt. Adam a képzeletbeli Ő-t elhalmozta virágcsokrokkal, édességgel, Shelley-t fertőtlenítővel és hófehér gézzel. Az elméjében megalkotott Ő-nek minden nap elsuttogta kedves szavakkal, hogy szereti, Shelley-nek sosem tette… neki megmutatta.

És amikor ugyanúgy a karjaiban tarthatta, mint a képzeletbeli Ő-t, Shelley fájdalmait magába zárva elvérzett.
Megosztás: 

4 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett, ahogy egymás mellé állítottad az ellentéteket! :) Micsoda érzelmek!

    Egyedül az az utolsó mondat, az volt olyan keserédes, szomorú...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, örülök, hogy tetszett. ^^ Először humoros, csattanós véget szántam neki, de valahogy sehogy sem passzolt oda.

      Törlés
  2. Ez így jó ahogy van. A tragédia is lehet felemelő, és valahogy sokkal életszagúbb, mint a Hollywood által elcsépelt happy end.

    VálaszTörlés