2016. július 29., péntek

A. T. Jolt - Roham


Minden egy telefonhívással kezdődött. Két szó. Ellentmondást nem tűrő hangnem.

Tudta jól, mi lesz akkor, ha ellenszegül, és azt a végkimenetelt is tökéletesen látta, amikor ő, mint a tökéletes kis katona, szófogadóan engedelmeskedik. Mindkét variáció felfordította a gyomrát, és hiába esedezett némán, nem volt harmadik.

Először csak a keze remegett, aztán hirtelen felgyorsult tüdejének ritmikus mozgása, majd feldagadt verejtékcseppek gördültek le a homlokáról egészen az álláig. A remegés vészes gyorsasággal terjedni kezdett, és néhány másodperc alatt minden létező porcikája megállíthatatlanul rángatózott. Ereit elöntötte valami gyötrően forró, a látása elhomályosult. A szoba falai, a bútorzat… még maga a fény is vörösbe burkolózott, és amikor a tüdejét kínzó nyomás már akkorára nőtt, hogy képtelenség volt tovább benntartani, valami elpattant benne.

Visszhangzó, vadállatias üvöltés tört fel a torkából, de a vele járó fájdalom elenyészett ahhoz képest, amit egész lényében érzett. A kávézóasztalon csücsülő váza a földre került, szilánkjai szétterültek a nemrég polírozott padlón. Az asztal hatalmas robajjal a szoba túlsó végében landolt, az üveglap a tetején végigrepedezett, végül eltört. A függönyök megnyúltak a rájuk kifejtett erőtől; a kétségbeesett karnis nem bírta tovább tartani őket. A kanapén pihenő párnákat egybetartó öltések fájdalmasan felszakadtak, a falakon függő képkeretek ide-oda repkedtek, hogy aztán darabjaik a szoba különböző pontjain érjenek földet. A fotel hangos puffanással feldőlt, megrepesztve a teraszra nyíló ajtó üvegberakását. A polcok tartalma pillanatok alatt kiürült; könyvlapok gyűrődtek, apró díszek csattogtak. Az állványon porosodó, ősrégi televízió képernyője úgy festett, mintha egy pók hálót szőtt volna rá, zsinórjai úgy feküdtek a földön, mint holmi kígyóhullák. A hatalmas, egészalakos tükör két ököl hatására a padlóra potyogott, éles szilánkjait frissen kibuggyanó vér színezte.

Aztán… amilyen hamar érkezett, olyan hamar el is vonult a szobát sújtó vihar, pusztán megállíthatatlan lihegés maradt utána.

Percekig ült a földön a káosz közepén, vérző kézfejét dörzsölgetve. Ha nincs harmadik variáció, majd teremt magának.
Megosztás: 

3 megjegyzés:

  1. Wow. Nem tudok mást mondani, csak hogy FANTASZTIKUS! *_*

    VálaszTörlés
  2. Magával ragadó jelenet :) Szinte láttam magam előtt a szobát :)

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm! ^^ Először pánikrohamra gondoltam, de ez jobban megfogott. :)

    VálaszTörlés